11. fejezet - Ez kölcsönös

Drága Olvasóim!

Íme itt is lennék a következő résszel, remélem tetszeni fog, húha, én imádtam írni! Bízom benne, hogy nektek is fog egy kis örömet okozni az olvasása! Köszönöm, amiért folyamatosan írtok, olvastok, imádlak Titeket, nálatok jobb Olvasókat el sem tudok képzelni! Hálás vagyok mindenért!

Millió puszi, Azy
_________________________________________________________________

augusztus 8. 14:53

Az a tény, hogy apa hamarosan utánam jön Kanadába, egyszerűen felemelő érzéseket vált ki belőlem. Először ledöbbenek, utána sírok a boldogságtól, majd a nyakába ugrok, aminek következményeképpen az ágyra esik. Szinte megfojtom, de nem érdekel, mert hatalmas megkönnyebbülést jelent számomra, amiért nem hagy el. Kisebb koromban elmondhatatlanul szenvedtem tőle, amiért megfeledkezett rólam, és sokáig magamat okoltam. Azonban az, hogy képes visszatérni, egy kontinensre, országba velem... tényleg szeret. Akkor fogom látni, amikor csak akarom, nem lesz közöttünk egy óceán.
Így amikor repülőre szállok, egyáltalán nem sírok, boldogság tölt el, amiért mindenki, akit szeretek, és akihez kötődök, mellettem lesz. Ez egy olyan szintű nyugodtságot ad, amit már régen éreztem. Csak bámulok kifele az ablakon, figyelem az alattam elterülő kékséget, azt kívánom, bárcsak már otthon lehetnék, hogy elmesélhessem anyának a jó hírt, utána egyenesen Calgary-ba menjek. Hanna és a reményekkel teli városom között úgysincs sok idő, anya is elérhető marad számomra. 
A gyomrom apróra zsugorodik, amikor már a házunk előtt állok. Elvégre három éven keresztül nem láttam anyát, ami bármennyire is távoli kapcsolatunk volt, sok időnek számít. Azóta azt hiszem ő is változott, sokkal elfogadóbb lett velem szemben, habár egy örök ellentét azért ott marad. Sose fogja szeretni, hogy zenélek. 
Ajkamat harapdálva nyitom ki a bejárati ajtót, az izgatottságom egyre csak nő. Halkan megyek be, a bőröndöd óvatosan a falnak támasztom, majd a kelleténél kicsit hangosabban elkiáltom magamat:
- Itthon vagyok, anya! - tárom szét a karjaimat, már előre várom az ölelést. 
Félreteszi a mosogatást a konyhában, vizes kezét a kötényébe törölve pillant ki. Meglát, elakad a szava. Hát igazából valami örömteljesebb fogadtatásban reménykedtem, ám azt hiszem anyától nem számíthatok többre, teljesen más személyiségű. 
Amint meglát, és végig mér, elmosolyodom, mire kezét a szája elé kapja, szeme megtelik könnyel. Nem tudom, miért hatódik meg ennyire. Valószínűleg rettenetesen hiányoztam neki, ahogyan ő is nekem. Lassan közelebb lépked, végre megölel. De még hogy! Nem sok kell hozzá, hogy kiszorítsa belőlem az összes szuszt.
- Örülök, amiért visszajöttél - simítja meg a hajamat, állandóan simogatja az arcomat, a hajamat, a hátamat, mintha nem hitte volna, hogy élve visszajövök. 
- Én meg örülök, hogy itthon lehetek - mosolyodok el, karjaim szorosan fonják körbe vékony derekát. Még néhány másodpercig ölel, aztán eltávolodik, újra meg újra végig néz. Hát igen, azóta rendesen lefogytam, a hajam megnőtt és erősebben sminkelem magamat.
Mivel kezd kínossá válni a bámulása, el akarom terelni a figyelmét, és kinyögöm az első dolgot, ami jelen helyzetben eszembe jut:
- Apa visszaköltözik Kanadába. 
Oké, eredetileg ezt nem kellett volna kikotyognom, elvégre az ilyet jobb, ha az egyik exszülő közli a másik exszülővel. Nem a közös gyerek dobja be a témát.
- Tessék? - hagy fel a pásztázásommal anya, arcán értetlenség tükröződik. 
- Semmi - vágom rá kissé magasabb hangon, mint a normális Igen, ilyen vagyok, ha éppenséggel olyat tettem, amit nem kellett volna. - Felejtsd el! 
- Avril - húzza össze a szorosan a szemeit. Ő az egyetlen, aki visszataszítónak és felháborítónak tartotta a  kék hajszínemet, a mulatságossal ellentétben, ezért értelemszerűen nem szólít Törpillának. - Ki vele mi ez az egész!
- Ahj - sóhajtom, itt már teljesen feladom a dolgot. Úgysem tudok kijönni ebből jól. A legegyenesebb, ha őszinte leszek. - Rájött, hogy Kanadában sokkal boldogabb volt. Illetve itt is tud dolgozni, ezért megkérte, hogy helyezzék át egy másik étterembe. 
- De ugye nem Hannába? - kerekedik ki anya szeme, ujjával a föld felé mutat, ezzel jelezve, hogy ez a város helye. 
- Vagy Calgary-ba - rántom meg a vállamat, ezt a kettő dolgot tartom elképzelhetőnek.
- Ide nem jön a séf úr - háborodik fel egyszerre anya. Úgy tűnik eléggé hevesen reagálna arra, ha apa ide jönne. Megértem, senki sem szívesen találkozik azzal az emberrel, akivel nem nagyon jól sikerült a kapcsolata. - Nem fogja ellopni a vásárlóinkat! 
Hoppá. Ezek szerint nem azért aggódik, mert látnia kell, hanem mert ellopja a vásárlóikat? Mi van?
- De hiszen te cukrász vagy - ráncolom a homlokomat, egyáltalán nem értem mi van jelen helyzetben. - Anya, te paranoiás vagy! A zene ellopja a bátyádat, apa a vásárlóikat...
- Oda fognak özönleni az emberek, ha megtudják, hogy visszajött! Tudod, mennyire imádták, amit főzött - folytatja, szinte meg sem hallja, amit mondok. - Nem hiszem el, biztosan csődbe fogok menni...
- Jól van, aggodalmaskodj csak, én addig kipakolok - veregetem meg a vállát, nyomok egy puszit arcára. Rajta most úgysem lehet segíteni. Menthetetlen.
Elindulok befele a szobám felé, miközben hallom, anya hogyan hajtogatja magának a negatív dolgokat. Húha, lehet olyankor kellett volna tudatni vele ezt a hírt, amikor jobb kedve van. Vagy előtte felvezetni, nem csak így rázúdítani. Halk sóhaj szökik ki a számon, tehetetlenül beletúrok a hajamba, majd elkezdem kipakolni a ruháimat, miközben végig egy gondolat jár a fejemben. Ha a szüleimet az ételek és a konyha hozta össze, előfordulhat, hogy engem a zene fog megismertetni azzal a személlyel, aki fontosabb lesz az életembe, mint képzelném?

Anya elfogadta, hogy Calgary-ban a helyem. Nem örült neki, de elvégre huszonévesen már nem olyan nagy dolog, ha az ember külön költözik. És csak a szomszéd városba, ha szeretne meg tud látogatni akármikor. Nem vettünk könnyes búcsút, hiszen pontosan tudjuk mind a ketten, hogy ez nem örökre szól. Leszállok a buszról, csak egy bőröndöt húzok magam mögött, a többi dolgomat már előre Ryan-hez vitettem. Becsületszavamra mondom, hogy szívesen kerestem volna magamnak egy albérletet, de elsősorban pénzem se nagyon rá, és Ryan ragaszkodott ahhoz, hogy nála lakjak.
Leszállok a buszról, ismét észre kell vennem, hogy bizony Kanada sokkal inkább hidegebb, mint Franciaország volt. Még szerencse, hogy számítottam erre, így a fekete pulóver, ami a Ramones banda nevét hirdeti, melegen tart. Kikerülöm az embereket, a parkolóba megyek, Ryan autóját keresem, de sehol nem találom. Összevonom szemöldökkel kutatom, hátha csak figyelmetlen voltam.
Már éppen tárcsáznám, amikor egy hatalmas terepjáró érkezik meg, kissé hevesen fékezik. Mivel egyenesen előttem áll meg, és az ajtója kivágódik, jelezve, hogy "nyugodtan pattanj be", félbehagyom a telefonálást. Iszonyúan furcsállom a helyzetet, egy értetlen kifejezéssel az arcomon benézek a kocsiba.
- Nincs erre időm, szállj be - morog Chad.
- Kizárt dolog - vágom rá rögtön. - Mit keresel te itt? - rázom a fejemet. Nem hiszem el, hogy pont ő jött el! Nem akarok a közelébe lenni, nem és nem!
- Ryan nem ért rá, megkért - közli egyszerűen, és még egy drámai sóhajjal is tetézi a helyzetet, mintha csak egy órája várna, nem kettő perce.
- Nagyszerű - motyogom az orrom alatt, egyértelműen a nagybátyámat vártam, teljesen lelombozó, hogy nem ő jött el. Még inkább, hogy éppen Chad. Akkor már inkább Daniel vagy Mike.
Mivel nincs mit tennem, inkább hamar túl akarok lenni ezen. És tovább buszozni sincs sok kedvem.
- Ezt berakom - mutatok a bőrönd felé, mire csak bólint.
Hátra megyek az autóhoz, felnyitom a csomagtartót, valahogyan bele ügyetlenkedem a cuccomat. Jó erősen csapom le az ajtót, és szinte hallom, amint Chad idegeskedik miatta. Nem bírom ki, muszáj halkan elnevetnem magamat.
Beszállok az anyós ülésre, megint teljes erőből vágom be, alig tudom lenyelni a mosolyomat. Chad állkapcsa megfeszül, teljesen az őrültbe kergetem. Nem tudom, miért szeretek az idegeivel játszani, de az egyik kedvenc elfoglaltságom lehetne. És hadd leljem már egy kis örömömet abban, hogy vele kell utazom.
Chad a gázra tapos, ahogyan csak tud, kezével erősen markolja a kormányt.
- Mi lenne, ha nem törnéd le az ajtót? - vonja fel a szemöldökét, miközben felém fordul.
A szemébe nézek, tanulmányozom a kékséget. Arra jutok, hogy talán nem veszti el teljesen a türelmét, tovább idegesíthetem.
- Szerencse - válaszolok reflexből. - Ryan miért nem tudott értem jönni?
- Valami ajándékot vesz neked - árulja el könnyedén.
- Minek? - csodálkozom el, nem számítottam arra, hogy Ryan ilyeneket tervez. Ez olyan aranyos tőle!
- Meglepetésnek szánta - rántja meg a vállát, mintha semmiség lenne. Pedig pontosan tudom, hogy élvezi. Így áll bosszút az ajtókért.
- Bunkó paraszt! - illetem a jelzővel, felmegy bennem a pumpa, amiért akkora sunyi, hogy elárulja, amit a nagybátyám valószínűleg titokban akart tartani. - Tartottad volna magadban.
Chad elégedetten vigyorodik el, nyugodtan vezet tovább. Nem szólunk többet egymáshoz. Várható lett volna, hogy így fog alakulni. Mert mi képtelenek vagyunk úgy meglenni, hogy ne essünk a másiknak, és ne utálkozzunk. Ő is utál, és én is őt. Ez kölcsönös. És igen, tett felém egy olyan gesztust, ami miatt igazán hálás vagyok, viszont már az elején látszott, mennyire nem leszünk jóban.
Amikor Ryan háza felé le kellene kanyarodnia, nem teszi meg, ami már elengedő ok arra, hogy megtörjem a rádió halk zenéjét.
- Hova megyünk? - Próbálok rájönni, merre is haladunk, de mintha a városból kifelé tartana, ami eléggé furcsa. - Ryan nem erre lakik!
- Be kell ugranom George-hoz, nála van az egyik gitárom, amit lenyúlt - közli, le sem veszi szemét az útról.
A George név először ismeretlenül cseng, de utána sikerül társítani hozzá a megfelelő arcot.  Rögtön beugrik a vele történő kellemetlen incidens a mosódban, amikor a férfibe mentem át átöltözni. Elsápadok, erre inkább nem akartam volna emlékezni.
- Igen, az a George - figyeli meg a reakciómat, és most kivételesen nem szórakozik a szenvedésemen. - Biztos örülni fog neked.
Nem szólok semmit, lejjebb csúszok az ülésen, szinte belesüppedek. Arcomat a kezem közé rejtem, el sem hiszem, amiért három év után előjönnek azok a dolgok, amiket legszívesebben elfelejtenék.
- Te jó ég - suttogom.
Chad erre nem reagál, szótlanul kormányozza tovább a kocsit a megadott irányban. Talán még fél órán keresztül kocsikázunk, egyre inkább kikerülünk a városból, egy kisebb hegyen megyünk fel. Kevesen laknak itt, viszont bazi nagy házakban, amik már palotáknak is elmennének.
- Fel fogunk sétálni, ott már tényleg túl meredek - mutat előre.
- Rendben - bólintok, megvárom, amíg megáll a kocsi.
 Kiövezem magamat, kiszállok, és körbe nézek. Egy olyan úton vagyunk, ami eléggé meredek, de a végén még inkább. Nem csoda, hogy Chad nem akarja kockáztatni az oda való feljutást. A házak előtt egy eléggé mély és nagy árok van, minden egyes házhoz egy autóméretű bejáró van, ami áthidalja. A kertekben nőtt fák beárnyékolják az utcát. Nem nehéz megállapítanom, hogy ez egy rész, csendes és igazán gazdag részleg.
Chad elindul az emelkedőn, így kénytelen vagyok én is utána menni. Szerencsére nem sokáig kell gyalogolni felfele, hamarosan odaérünk a huszonhármas ház elé. Megnyomja a csengőt, és lazán a bőrdzsekiéjébe dugja a kezét. Ameddig várakozunk, én bekukucskálok a rácsok között. A fák és a fal mögött egy olyan épület van, amitől leesik az állam. Hatalmas, modern, több emeletes, halvány sárga, és szép. Bár Ryan és Chad kecója is rendesen megállja a helyét, ez mégis sok mindent felülmúl.
Az bejárati ajtó kinyitódik, és George lazán lépeget felénk. Már messziről felismeri Chad-et, engem is végig mér, de ahogyan az arcáról le tudom olvasni, fogalma sincs ki vagyok.
- Sziasztok - köszönt minket, egy perc alatt kinyitja az ajtót, szélesre tárja előttünk. - Gyertek be!
- Kösz, de nem maradunk sokáig - ráznak kezet, Chad feltolja a napszemüvegét, és felém mutat. - Ő Avril, biztosan emlékszel rá.
Zavarodottan elmosolyodom, legszívesebben pofán verném Kroegert, amiért éget. Nem úgy tűnik, mintha George ettől rájönne, ezért Chad tovább folytatja a dolgot.
- Nem? Tudod ő volt az, aki meztelenkedett egy sort neked a férfi mosdóban.
Rezzenéstelen arccal mondja, úgy tesz, mintha semmiség lenne.
- Ööö - nyögi George, neki kevésbé kellemetlen a helyzet. Láthatóan végig mér. - Azt hiszem most már tudom! - nevet fel.
Eközben én csak zavartan ácsorgok, próbálom nem arcon csapni őket. De azzal pontosan azt mutatnám, hogy még mindig gyerekes és éretlen vagyok. Pedig nem.
Másról kezdenek beszélni, miközben megyünk befele a házba. Bentről még inkább szebb az egész, olyan, mintha egy milliomos luxuskastélyában lennék.
Nagyjából zavartalanul a telik további fél óra, ők ketten beszélgetnek a kanapén, én csendben várom, hogy befejezzék. Ennyit arról, hogy rövid lesz, és csak beugrunk. Halálra unom magamat, végig a zenéről van szó, de legalább hálát adhatok az égnek, hogy rólam többször nem esik szó. Nem sokáig bírom, kezdem azt hinni, hogy már itt is fogunk aludni.
- Én inkább kimennék a kocsihoz, ott várok - állok fel inkább a kanpéról, már semmivel se tudom elterelni a figyelmemet. - Megkaphatom a kulcsot? - fordulok Chad felé.
Látom rajta, hogy nem igazán akarja megtenni, de ha ez az ára annak, hogy lerázzon, akkor szíves örömest. Kihalássza a zsebéből, a kezembe ejti.
- Mint a szemed fényére!
- Rendben - forgatom meg a szemeimet. George felé fordulok. - Örülök, hogy újra találkozhattunk!
- Hasonlóképpen - dob felém egy vigyort, és int egyet.
Rámosolygok, rájövök, hogy helyesen tettem, amiért nem kerültem el a találkozást. Mér régebben is jó fejnek és viccesnek tartottam, valószínűleg ez nem változott meg azóta. Lehet, ha véglegesen tovább tudunk lépni azon, akkor még jóba is lehetünk.
Kimegyek a kapun, bezárom magam után, majd elindulok lefelé az úton. Zsebre vágom a kezemet, ráérősen szedem a lábaimat, jól esik kicsit levegőn lenni. A szél a hajamba kap, jól esően mosolyodok el. Szeretem az őszt.
Amikor leérek, előveszem a kulcsot, egyszerű mozdulattal nyitom ki a kocsit. Amikor beszállok megint jól becsapom az ajtót, elégedetten vigyorodok el. Bekapcsolom a rádiót, halkan dúdolgatok. Egy ideig nézelődök, de ezt is hamar megunom. Nem tudom mit csinálhatnék, ezért inkább rágó után kezdek kutatni. Nem nagyon találom, így kénytelen vagyok kissé felemelkedni a helyemről, és alaposabb kutatást végezni a vezető oldali ülésen is. Az oldalamba nyomódik valami, de nem igazán foglalkozom vele, csak tovább keresgélek.
Aztán autó szép lassan megmozdul. Először alig veszem észre, csak később, akkor viszont már érzékelhetően elindul. Összezavarodva húzódok el, nem értem, mi történt. Eközben egyre inkább begyorsul a lejtőnek köszönhetően, vészesen megy az árok felé. Szemeim kikerekednek, csak bámulok ki a hátsó ablakon, ahogyan egyre lejjebb halad. Bepánikolok, lefagyok, és csak nézem, ahogyan már csak pár méter választ el tőle. Kapkodom a fejemet, elfelejtem, hogy ki kellene szállnom. Fogalmam sincs mit tehetnék, az ereimben még a vér is megfagy.
A következő pillanatban megtörténik, aminek nem kellene. A kocsi belegurul az árokba, a hátsó fele teljesen megdől. Időm sincsen reagálni, hatalmasat ránt rajtam, és mivel nem öveztem be magamat, érzem, ahogyan a fejem nekiütődik az ablaküvegnek. Éles fájdalom hasít belém, olyan, mintha egy tonnás súlyt ejtettek volna rám. Végig folyik rajta a vér, a meleg folyadék a szemembe csurog. Remegő kézzel érintem hozzá a tenyeremet, szinte rosszul leszek a vörös foltoktól. Erőtlen kezemmel az ajtó kilincse felé nyúlok, magam felé húzom. Lábammal el tudom érni, így teljesen kinyitódik. Szédülve szállok ki, forog velem a világ, egy szót sem bírok kinyögni.
Az árokban nagy a fű, túl magasan van az úttest, úgy érzem, képtelenség kimászni. Megtámaszkodom a jármű elejében. Egyszerűen nem bírom felfogni. A fejem széthasad, fehér foltok villódznak a szemem előtt.
Felmérem az autó helyzetét, akkor jövök rá, mi történt. Kézifék miatt volt az egész. Az autó egyenesen belehajtott az árokba, a hátsó ablak betört. Valószínűleg a hátsó részét úgy ahogyan van helyre kell hozni.
Nem számolom az időt, nem gondolok semmire. Próbálok megállni a lábamon, fejemet nekidöntöm az oldalának. Hányingerem van, homályos a látásom, kezdek összezavarodni.
- A kurva életbe! Mi a fasz ez?!
Nehezen érzékelem a hangját, olyan, mintha egy nagyon távoli univerzumból érkezne. A mássalhangzói összefolynak.
Oldalra fordítom a fejemet, kapkodva veszem a levegőt. Tudom, hogy félnem kellene azért, amit valószínűleg kapni fogok tőle ezért. Mégis, amikor meglátom az alakját, ahogyan a lejtőről fut le, rémület helyett nyugodt leszek. Nyugodt leszek, mert ő mindent kézben tart, majd ő segít. Mert ha itt van, akkor már nem lesz baj.
Erőtlenül próbálok bocsánatot kérni, de a torkom kiszáradt, egy árva hangot nem tudok kinyögni. Még pislogok párat, utána elsötétül körülöttem minden, és elveszítem az eszméletem. 

10. fejezet - Büszke vagyok rád

Drága Olvasóim!

Íme itt lennék a szám szerint tizedik fejezettel. Ismét csak egy hatalmas élmény volt bepötyögni, nem is tudom, talán azért, mert igazán csak most kezdődnek el a dolgok, és túl vagyunk a történet egy olyan pontján, ami rendesen bonyolít mindent. Őszintén bízom benne, hogy ugyanakkora örömet okoz az olvasása, mint az írása!:)
Szeretném megköszönni, amiért ennyien támogatták az imádni való szavaitokkal. Ez a sok támogatás abszolút meghat, és a könnyeimmel küszködve olvasom a hihetetlen véleményeteket. Rengeteget jelentetek számomra, eszméletlen hálás vagyok, amiért ezt a blogomat is figyelemmel kíséritek. Bevallom, sokszor féltem, hogy mivel nem One Direction-ös, senki sem fogja olvasni... Azonban tévedtem, hiszen itt vagytok nekem Ti, ami egy csodálatos dolog, köszönöm nektek még egyszer!

Millió puszi, Azy
_________________________________________________________________

július 30. 23:17

- Mikor indultok tovább? - kérdezi Ryan-tól apa, mire a válasz körülbelül azt tartalmazza, hogy ma éjszaka még szívesen beugrana hozzánk, ha nem gond. Már a sokkal nyugodtabb körülmények miatt is megéri, azonban szerintem a döntő ok, hogy Ryan imádja apa pizzáját. Jó, mondjuk ki nem? Apa szakács, az összes étel után, amit készít megnyalom mind a tíz ujjamat. 
Még beszélgetnek, azonban én nem figyelek oda, csak gyorsan megszakítom őket.
- Sajnálom, kiszaladok a mosdóba - hazudom, bár szörnyen nehezemre esik. Legszívesebben sírnék. - Öt perc - vetem még oda, nem várom meg, hogy mit reagálnak, nem akarom, hogy sok kérdést tegyenek fel.
Ott hagyom őket a színpad mellett, elindulok valamerre, nem számít, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs merre találom a vécét. Kikerülöm Mike-ot és a barátnőjét, tovább verekszem magam a tömegen, mikor egyenesen Chad-ékhez érek. Rögtön megtorpanok, képtelen vagyok tovább menni. 
Chad észrevesz. Egy pillanatig tart, ameddig ott állunk egymás előtt, és végig mérjük mit okozott három év. Egyetlen egy pillanatig, mégis mintha egy év lenne. Észreveszem a szemébe kiülő döbbenetet, és értetlenkedést, amit nyilván valóan az arcom okozta látvány keltett benne. Tekintetét rám szegezi, de továbbra is a barátnője, élettársa, akármije derekára simul a keze. A nő is végig mér, de nem mond semmit, szerintem éppen azt próbálja felmérni, ki is lehetek.
És akkor érkezik el a tudatomig, mennyire gyáván viselkedek. Újra meg újra el akarok szaladni, ha valami rossz történik. Itt van a megfelelő alkalom, hogy saját magamnak bizonyítsak. Semmikor máskor nem mutathatom meg jobban. Nem szabad elmenekülnöm, szembe kell néznem azonnal a dolgokkal, amik rosszul érintenek. És a legrosszabbul Chad érint. 
-Mi történt az arcoddal? - szegezi nekem rögtön a kérdést, csodálkozva húzza fel a szemöldökét.
Kénytelen vagyok átszelni azt az öt métert, amilyen messzire lecövekeltem. Bátorságot gyűjtök, teljesen közelebb lépek hozzájuk, úgy teszek, mintha nem lenne barátnője. Mintha semmi se történt volna. 
- Semmi - terelek, halántékomat óvatosan vakargatva folytatom: - Nem érdekes.
Nem mond semmit, sunyi mosoly kúszik fel az arcára. Jellemző. Nyilvánvalóan tudja, hogy valami szerencsétlen baleset áldozata lettem. Az meg se fordul a fejében, hogy esetleg valaki megvert? Előfordulhat... Oké, nem nagy rá az esély, de nem kell teljesen kirázni, megeshet.
Mélyet sóhajt, lenyeli feltörekvő nevetését, azonban mielőtt még mondana tudna valamit, ami nyilván nem a kedvességéről tenne bizonyságot, a nő megelőzi.
- Eva Ovelt - mutatkozik be, egy kedves mosolyt is varázsol az arcára. 
Meglepődök ezen, és egyszerre még jobban fáj. Ha ronda, gonosz és ellenszenves lenne, könnyebb lenne az egész. Így azonban bűntudatom támad, amiért tulajdonképpen megutálni készültem, csak azért, mert Chad-el jár. És miért is tulajdonképpen? Ez miért zavar engem? Elvégre mindannyian tudjuk milyen is ez a Kroeger, soha, de soha nem akarnék tőle semmit. Egyszerűen csak meglepett a dolog, ennyi az egész. 
A fejemben lévő undok kis hang azzal szekál, hogy akkor Mike barátnője miért nem keltett bennem ilyesfajta érzelmeket, sőt miképpen lehet, hogy annak egyenesen örültem? Boldogságot kívántam nekik a fejemben, míg Chad-éket legszívesebben szétszakítottam volna. 
- Avril Lavigne - mutatkozom be, kezet rázunk egymással, próbálok én is kedves lenni. Nincs okom utálni, semmit se ártott. 
- Törpilla - vágja rá Chad vigyorogva, úgy tűnik ma jó kedve van, és szívesen idegesít. 
- Bunkó paraszt - válaszolok reflexből, játékos, mégis gunyoros mosolyt öltök fel.
Eva értetlen képet vág, mire aranyos mosollyal az arcomon megrázom a fejem, mintha nem lenne érdekes. Kicsit megsajnálom, mert őszintén össze lehet zavarodva, nehezen lehet követni a viselkedésünket. Még én se vagyok képes. Éppen enyhítenék valahogyan a kialakuló kellemetlen helyzeten, mikor Ryan és apa megérkezik a hátunk mögé, úgy tűnik későbbre halasztják a maratoni beszélgetést.
- Nem is mentél mosdóba? - pillant rám, mire csak megvonom a vállamat, amolyan "majd máskor" stílusban.
- Majd inkább otthon - mosolyodok el, és ő pedig nem is feszegeti tovább a dolgot. 
Chad-ékre pillant, férfias szokáshoz híven kezet rá vele. Ők már régen találkoztak, apa inkább csak Ryan-nel ápol szoros barátságot. 
- Ő itt Eva Ovent - mutat a mellette eddig csendben szobrozó hölgyre. 
- John Lavigne - üdvözli apa, illedelmesen mosolyog. 
Azt hiszem be fog állni a kínos csönd, de szerencsére ez nem következik be, hiszen Mike és Daniel kísérőikkel csatlakoznak a kis csoporthoz. Innentől kezdve pedig nem hogy csend nem lesz, hanem érteni se lehet a másik szavát. 
Daniel szeret beszélni, nem is keveset, így hevesen kezdi ecsetelni mindenkinek, milyen felháborító történetet halott az előbb feleségétől, nevén nevezve Dorine-tól. Eléggé hadar, és ki is hagy néhány részletet - mert hát azok minek? Ennek következében a helyzet az, hogy ezt Ryan-en kívül senki se érti, így ő próbálja elmagyarázni, hogy a szép arcú nőt valamilyen részeg pasas próbálta letapizni. Eközben Mike is egyetértően fejti ki véleményét arról, milyen ocsmány emberek vannak.
- Az én koncertemen, érted, az én feleségemet! - ismételgeti, és bár úgy tűnik őt jobban izgatja a téma, mint Dorine-t. - Esküszöm, ha egyszer megtalálom széjjel verem! - karolja magához szorosabban a nőt, aki erre csak hozzá bújik, de nem mosolyog, lehet tényleg komolyabban megrémült. 
Furcsa így látni Danielt, úgy értem, bennem sokszor az a kép élt róla, hogy nehezen fejezi ki az érzéseit, és nem annyira ragaszkodó. Ellenben most nyíltan látszik rajta, mennyire szereti a feleségét. 
Felettem mindenki elkezdi osztani az észt, apa egy idő után rendesen fel is húzza magát, pedig nem is az ő feleségéről van szó. Ez azért durva.
Egyedül Dorine és én maradunk csöndben. Az előbbi azért, mert valószínűleg az események hatása alatt áll. És én? Én nem akarok mondani semmit, végig azon merengek, vajon Chad is ennyire megvédené Evát, ha arról lenne szó? Olyan hevességgel szereti, mint Daniel Dorine-t? Olyan tűz ég a szívében, hogy úgy érzi ezer meg ezer darabra marja?
Lopva rá pillantok, amikor észreveszem, hogy ő is éppen engem néz. Nem akarom, hogy azt higgye bámulom vagy ilyesmi, így elkapom a tekintetemet, inkább a karkötőmre szegezem a pillantásom. Egy ideig még azokkal babrálok, utána ismét felemelem a fejem. Azt remélem most már legalább nem vizslat, de tévedek. Amikor ismét rá nézek, engem figyel. Nem tudok semmit se leolvasni az arcáról, az egész egy rejtély. Kicsit olyan, mintha azon morfondírozna mi történhetett az arcommal, lehet megfordul a fejében, hogy tényleg megvertek. És ekkor... ekkor végre valahára elfordul. A beszélő Ryan-re szegezi pillantását, de látom, hogy keze ökölbe szorul, mintha képes lenne apró cafatokra szaggatni valakit, aki a keze közé szorul. 

Két nap telt el a koncert után. A többiekkel többet nem beszéltem, bocsánatot sem kértem a viselkedésemért, egyszerűen nem volt rá jó alkalom. Majd egészen biztosan kerítek rá sort. Azt hiszem egyszerű lesz őket ismerve, és ez nekem amúgy is fontosabb, mint nekik. Még az is előfordulhat, hogy túlreagálom a dolgot, ők egyáltalán nem értékelték annyira gázosnak a viselkedésemet, mint én. Bár erre kevés esélyt látok.
Szerencsére a Nickelback még nem megy tovább Párizsba, így a héten még itt maradnak Lyon-ba. Ryan addig nálunk vendégeskedik, a többiek pedig a kijelölt szállodában. Elég jól érzi magát, főleg, hogy apa direkt még szabadságot is ki vett, hogy vele lehessen. Nagyon örülnek, amiért végre van idejük sörözni, meccset nézni és a fociról beszélni. Szerintem apának hiányzik a kanadai élet, amikor gyakrabban volt ideje pihenni, és azt csinálni, amit szeretett. 
Még nem beszéltem Ryan-nel a zenélésről, eddig hagytam őket jól szórakozni, de azt hiszem most már nekem is kijut egy darab a nagybátyámból. Pláne, hogy ez nagyon fontos számomra. Ha most sikerül őt meggyőznöm, utána nem valószínű, hogy meggondolja magát. És mivel a turné után pihenőt kaptak, lesz ideje bemutatni a megfelelő embereknek.
A másik ok, amiért eléggé sietős beszélnem vele, az az én lelki állapotom. Negyvennyolc órán keresztül kínlódok, úgy érzem lassan beleőrülök ebbe a értetlenkedésbe. Annyi kérdésem van, tulajdonképpen saját magamnak, mégsem tudok egyre se tudok válaszolni. Vagy igen, csak az nem őszinte. Pontosan tisztába vagyok vele, hogy csak azért érdekel Chad, mert idegesít. Húzza az agyamat, kikészít. Ennyi az egész. Semmi több. És egyszerűen csak zavar, amiért barátnője van, mert a csaj sokkal jobbat érdemelne. Itt kész, vége. Ezért van minden. 
Mélyet levegőt veszek, visszamerülök a klóros vízbe, idegességem levezetése céljából úszok még pár hosszt. Ha úszok, legalább nem jár az agyam, egyedül a csillogó kékségre koncertálok. A medence végére érve feljövök a víz alól, kisimítom az arcomból a hajamat. Feltornázom magamat a szélére, megtörlöm az oda készített törülközővel az arcomat, majd teljesen kiegyenesedek. A teraszon alatt álló asztal felé tartok, ahol Ryan és apa éppen bepótolják az elmaradott éveket, vagyis annyi sört isznak, amennyi kimaradt. Szuper.
- Van egy kis időd? - használom ki az éppen csendes percet. - Fontos dologról akarok beszélni - magyarázom.
Ryan arcára kíváncsiság ül ki, ellenben apa biztató mosolyt küld felém. Ez valamennyire erőt ad. Halványan viszonozom, majd újra a nagybátyám felé fordulok.
- Szeretnék megmutatni valamit, amiről érdekelne a véleményed - túrok bele a hajamba idegesen.
- Persze, csak ezt még megiszom, rendben? - mutat a sör felé.
- Oké, addig én úgyis felöltözöm - bólintok, majd ott hagyva őket, hogy befejezzék a beszélgetést, elindulok felfele a szobámba.
Ott gyorsan levetem a fürdőruhámat, átöltözök valami szárazba, ami jelen esetben a rövidnadrág és egy fekete, oldalt hasított ujjatlan felső tesz ki. Hosszú szőke hajamat nedvesre törlöm, ahogyan száradni fog, úgyis lágy hullámok költöznek bele. Miközben a törülközővel dörzsölöm a tincseimet, elmerengek a tükörben. Tisztán él az emlékeimben, amikor kék voltam. Mennyire furcsa volt és szokatlan. És mintha nem három év telt volna el azóta, hanem legalább ezer.
Az arcomon lévő sebek szerencsére már valamennyire begyógyultak, azonban még így is jelentős nyoma van annak, hogy valami igencsak történt velem. Kifejezetten elrondít, szinte rosszul leszek, ha belegondolok, hogy mindenki így lát.
- Bejöhetek? - kopog a szobám ajtaján Ryan, mire visszatérek a valóságba.
- Persze, már kész vagyok - válaszolok, majd a hajamat végleg hagyva kiterítem a törcsit az erkély korlátjára.
- Na, mutasd mid van - csapja össze a tenyereit.
Egy pillanatra megdermedek, kissé félreérthető ez a kijelentése. Meglátja rajtam a lefagyást, szinte élvezet látni, ahogyan elképed, és gyorsan szabadkozni kezd.
- Nem úgy értettem, te jó ég! - rázza a kezeit hevesen, mire muszáj elnevetnem magamat.
- Semmi gond, tudom - röhögök fel jóízűen, és bármennyire is szeretném, képtelen vagyok abbahagyni. Ryan pedig ezzel párhuzamosan egyre kínosabban érzi magát, már vörösödik. - Sajnálom - nyögöm két lélegzetvétel között, és végleg felhagyok a nevetéssel.
- Nem vicces - sóhajtja, de neki is megjelenik egy huncut kis mosoly az arcán. Még mindig ő az én egyetlen jó fej nagybátyám, akit semmi és senki nem pótolhat. Te jó ég mennyire hiányozott.
Mosolyogva ölelem át a derekát, mire visszaölel. Talán nem is sejti, mennyire sokat jelent, hogy újra itt van. Három év kihagyás sok, és szükségem van egy olyan felnőttre magam körül, mint ő. Apukám helyett apukám volt, amikor az igazi éppen dolgozott.
- Szeretlek - engedem el, puszit nyomok az arcára.
- Én is téged, Törpilla - borzolja össze az amúgy is kócos hajamat.
- Ezért is remélem, hogy tudsz nekem segíteni - harapok ajkamban, kételkedve pillantok rá. - A zenéről van szó.
- Sejtettem, hogy nem mondtál le róla - vigyorodik el. - Chad-nek is sokszor megemlítettem, hogy az én unokahúgom vagy, előbb gyújtod fel magadat, mint hogy meghátrálj! - meséli büszkén, mintha ez az ő érdeme lenne. Nem értem az összefüggést, de biztos.
Chad nevének hallatára azonban újra eszembe jut az a mozdulat, aminek én nyilván sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok, mint amilyen. Azonban mégis hova tegyem, hogy sokáig néz, utána ökölbe szorul a keze? Fogalmam sincs. Talán meg akart verni.... Na jó, erre nem sok esélyt adok, elvégre azért mégsem utálhat annyira.
- Remélem egyszer büszke leszel rám - szalad ki a számon, de nem bánom meg, mert Ryan annyi szeretettel a szemében pillant rám, hogy tudom, már azért is büszke, elvégeztem az egyetemet. - Ülj le addig, előkeresem a demóimat - jelentem ki, miután nem találom őket sehol.
- Ha te kéred - fekszik el az ágyamon, kényelmesen összefonja a karjait a feje alatt, mélyen kezdi elemezgetni a mennyezet hófehér színét. - Ez tök kényelmes - rugózgat fel-alá, a bordó ágynemű már teljesen összegyűrődik alatta.
- Látom, neked se kell kétszer mondani - forgatom meg a szemeimet, de leplezetlenül jó kedvem van, amiért hamarosan megtudhatom, mit gondol arról, amit három éve folyamatosan gyakorolok.
Feltúrom az íróasztalom fiókját, mire megtalálom a pendriveot, amire ráraktam a dalokat. Remegő kézzel nyúlok érte, az ágyamon heverésző Ryan felé fordulok, jelzem neki, hogy megtaláltam.
- De kérlek őszintén, oké? - húzom fel a szemöldökömet.
Muszáj az igazat mondania, különben sosem fogok fejlődni. Nem a szép hazugságokra van szükségem, hanem a csúf igazságra. Ez az ami egyedül segít.
- Én mindig az vagyok - vet rám egy jelentőségteljes pillantást, miszerint még a feltételezés is sérti. Felül az ágyon, megtámasztja magát a kezeivel, érdeklődve vár.
Feszülten indítom be a gépemet, ami szerencsére pár perc alatt működőképessé válik. Az adathordozót az USB nyílásba illesztem, türelmesen várok, ameddig elérhetőek lesznek a fájlok. Nehezen tudom eldönteni, melyiket is mutassam meg neki először, fontos az első benyomás. Végül az egyik kedvenc számomra esik a választásom, remélem azzal nem lőhetek félre.
- Ezen még egyedül énekelek, de duettnek szánom - figyelmeztetem bizonytalanul, szeretném, ha pontosan tisztában lenne azzal, mennyire kezdetleges az egész.
- Indítsd - bólint biztatóan, mire rányomok a play-re, a szobát pedig betöltik az Engedj el! dallamai. Szinte észre sem veszem, de együtt énekelek tulajdonképpen saját magammal. Akárhányszor csak meghallom, kiráz a hideg, imádtam megalkotni minden egyes pillanatát. Ahogyan telnek a másodpercek, annál jobban elfelejtem, hogy tulajdonképpen azon kellene izgulnom, Ryan-nek tetszik-e. Elvégre sok múlik ezen. Mégis a zene szeretete nagyobb nálam, mint a megfelelni vágyás. Természetesen összeomlanék, ha nem ezzel foglalkozhatnék életem nagy részében, de attól még mindig mellettem lesz. Részletkérdés, hogy boldogabb lennék, ha ezeket az érzéseket megoszthatnám az emberekkel.
Amikor a végére érünk, végre van bátorságom megfordulni. Ryan arcáról semmit se tudok leolvasni, egy büdös szót nem szól, ami egy ilyen helyzetben rettenetesen zavar. Nagyon béna? Kezdő? A hangom nem elég képzett? A dallamok bénák? A szöveg értetlen?
- Mondj már valamit - könyörgök, kezd annyira felemészteni ez az egész, hogy nem sok kell ahhoz, hogy sírva fakadjak.
Ő pedig elmosolyodik.
- Büszke vagyok rád.

A jövő héten a Nickelback már Párizsban van, a turné utolsó helyszínén, az utolsó koncerteket, az utolsó dalaikat játsszák. Eközben én a könnyeimmel küszködve pakolok, hiszen másnap korán reggel megyek a reptérre, ahol újabb évekre eltűnök apa életéből. Ezalatt a három év alatt, annyira közel kerültük egymáshoz, és el sem tudom képzelni nélküle a létezésemet. Szükségem van rá, nem akarom újra elveszíteni. Persze az a tény, hogy anyut újra láthatom, némiképpen kárpótol, ahogyan az is, hogy Ryan teljes gőzzel hajlandó támogatni a karrieremben, hiszen sikerült meggyőznöm. Viszont egy apa hiányát nehezen lehet pótolni, még a nagybátyámnak se megy teljesen.
Amikor az utolsó ruhát is berakom a bőröndbe, sírva fakadok. Mindösszesen három táskát viszek el magammal, mégis ezer meg ezer emléket hagyok magam mögött. Annyi minden történt velem, és attól félek, ha elmegyek, mind elfelejtem őket. Attól félek, apát is el fogom felejteni, hogy az emlékek elhalványulnak, és ő sem fog már úgy emlékezni rám, mint most.
Szomorúan rogyok le az ágyamra, arcomat a kezeimbe temetem. Olyan szintű fájdalom van bennem, amit lehetetlen szavakkal leírni. Mintha a fél életemet, a fél részemet itt hagynám. Sosem gondoltam, hogy ennyire fel fog aprítani, ha el kell mennem. Most pedig képtelen vagyok erre, Franciaország legalább annyira az otthonom lett, mint Kanada.
- Bejöhetek, szívem? - zavar meg apa, az ajtóm előtt áll.
Szívem szerint azt mondanám, hogy nem. Nem akarom, hogy így lásson, hiszen akkor csak neki is fájni fog. Elég, ha én szenvedek.
- Gyere - törlöm meg az arcomat, mélyeket lélegzek, összeszedem magamat.
Apa belép, azonban a várt keseredettség helyett valami furcsa kifejezés ül rajta, amit nem tudok hova tenni. Nem tűnik szomorúnak, amiért elmegyek.
- Édes Törpillám ne sírj - mosolyodik el halványan, leül mellém az ágyra, engedi, hogy fejemet a mellkasára döntve sírjak tovább.
- De annyira fog hiányozni - panaszolom, megállíthatatlanul potyognak a könnyeim. - Nagyon, nagyon - ismételgetem.
- Nem fogok, ne sírj - simítja meg a hajamat.
- Honnan veszed? - szipogok, kisimítom a szememből a frusztráló tincseket. Nem értem, hogyan gondolhatja azt, hogy nem szakad meg majd a szívem, akárhányszor csak rá gondolok.
Apu mély levegőt vesz, érzem hangjában a boldogságot, az örömöt.
- Mert elrendezem itt a dolgokat, ezek igénybe fognak venni pár hónapot. De azután visszaköltözöm Kanadába. 

9. fejezet - Pofára esés

Drága Olvasóim!

Ahogyan ígértem, itt is vagyok a következő résszel, remélem elnyeri a tetszésetek, nekem az egyik kedvencem lett. Nem tudom pontosan miért, egyszerűen csak közel áll hozzám. :)
Eszméletlenül szeretném megköszönni az előző részhez érkezett rengeteg kommentet, könnyeket csaltatok a szemembe, egyszerűen fel sem tudom fogni, miképpen lehettek ennyire jók hozzám. Örökké hálás leszek, Ti vagytok a legjobb olvasók!

Millió puszi, Azy
_________________________________________________________________

július 30. 21:02


Úgy döntöttem apa lesz a kísérőm a koncertre, hiszen egyrészt már rég találkozott Ryan-nel és úgyis annyira oda vannak egymásért, másrészt pedig az egyetemi barátnőim nem éppen ezt a stílusú zenét szeretik. Illetve magamnak is nehéz bevallani, de megnyugvást jelent, amiért tudom, apa végig a közelben lesz, ez erőt ad arra, hogy oda merjem tolni a képemet a fiúk elé, bocsánatot kérjek, és megmutassam: igenis változtam. Ezek a dolgok bármennyire is egyszerűnek tűnnek hatalmas lelkierő szükséges hozzájuk.
Felemelem a fejemet, így tekintetem pont találkozik a tükörképemmel. Belenézek saját tengerkék szemeimbe, keresem benne a régi önmagamat, ami még mindig ott van, pusztán kicsit visszafogottan. Szőke hajam rendesen megnőtt, nagyjából a derekamig ér. Erősebben festem magamat, hiszem most már mégis csak huszonegy éves vagyok. Furcsa belegondolni mennyire elszaladt az idő. És abba még inkább, hogy a futó kapcsolataim egyike se hozott teljes boldogságot. Három-négy hónap után rájöttem, nem igazán érzem jól magamat a társaságukban. Fogalmam sincs mi lesz ezután velem, próbálok nem kétségbeesni, hogy a nagy Ő, az a "soha el nem múló" szerelem még rám fog találni.
Kezemmel hessegetve űzöm el a rossz gondolatokat, inkább megigazítom a szoknyám szélét. Egy eléggé az alakomhoz simuló, fekete ruhát vettem fel. Szívem szerint magassarkút is választottam volna, de nem igazán az én stílusom, pedig az alacsony magasságom nem bánná, ha pár centivel megtoldanám.
- Készen vagy? - kopok kettőt apu az ajtón. - Ha oda akarunk érni időben, el kellene indulnunk.
Simítok egyet a hajamon, halk sóhaj szökik ki a számon, majd végre késznek nyilvánítom magamat. Elhagyom a halvány rózsaszín csempés, hatalmas és nekem hála immáron virág illatú fürdőszobámat. Gyorsan felkapom a táskámat, amibe olyan dolgokat rejtettem, mint dezodor, zsebkendő, Ipod, parfüm, sminkestáska, egy fél literes innivaló, hajkefe, a koncert jegyek, a telefonom, egy kis tükör és a pénztárcám a legfontosabb irataimmal.
- Igen, mehetünk is - mosolygok apura, aki a bejárati ajtó előtt várakozik, kedvenc fekete bőrkabátjában. Nem borotválkozott, ezért halvány borosta díszeleg az arcán, ami végre egy kicsit segít emlékezni, hogy valójában már felette is eljárt az idő.
- Spuri a kocsiba - taszít meg egy kicsit a hátamnál, amikor mellé érek.
Felszólításának eleget téve elhagyom a házat, majd a kertben kiépített piros kővel kirakott úton keresztül megyek az újabb kapuhoz. Apa mindent bezár mögöttem, így az autót kinyitva már a koncert helyszíne felé tartunk.
- Szóltam Ryan-nek, hogy a VIP-ből engedjenek inkább át közvetlenül hozzájuk - halkítja le a rádióból dübörgő Skillet számot. - Úgy mégis csak jobb lesz... - rántja meg vigyorogva a vállát.
- Rendben - mosolygok rá, miközben a gyomromban hatalmas görcs keletkezik, az arcomból pedig minden vér kiszökik. Legszívesebben rögtön feltépném a kocsi ajtaját, és kiugranék. Nem akarom ezt, egyáltalán nem vagyok felkészülne. Fogalmam sincs mi fog várni, és ez a tudat az őrületbe kerget.
Látom a szemem sarkából, ahogyan apa is érzékeli a rám törő aggodalmat. Ellenben nem mond vagy csinál semmit, és pont ez, amire szükségem van. Csak ne gondoljunk a dologra, és akkor talán a szívem is megérti, hogy nem kell úgy vernie, mint egy kolibrinek.
Az út további része csendben telik, apa izgatottan dúdolgat, míg én azon töprengek, miért ennyire fontos ez nekem. Oké, persze, ha most sikerül meggyőznöm Ryan-t, akkor segíteni fog, de tudom, más is van a háttérben. Nem tőle félek igazán.
Lelki szemeim előtt máris megjelenik a szőke hajú énekes, mire jó hogy nem hányom el magamat. Halvány lila gőzöm sincs mi történik velem, ellenben furcsa érzések kerülgetnek, ha az jut eszembe, újra látni fogom. Tisztában vagyok vele, mennyire bunkó, hideg és távolságtartó velem, de pont ezért érdekel annyira milyen is igazából. Kíváncsi vagyok a többi oldalára is, amit csak néha mutatott meg nekem. Meg akarnám kérdezni, miért emlékeztettem saját magára, amikor kiborultam. Annyi minden lenne, amit szeretnék vele kapcsolatban tisztába tenni, de erre még nagyon sokat várnom kell. Ha egyáltalán bármikor is bekövetkezik.
- Megérkeztünk - szakítja félbe apa a kialakult zavart a fejemben.
Nem nagyon veszem észre a körülöttem zajló dolgokat csupán követem, az izgatottságomat nem tudom titkolni, minden testrészem kicsit remeg. A következő pillanatban már arra eszmélek fel, hogy apa a kezemet húzva vezet át a tömegen, beszél a biztonságaikkal, akik már értesítve lettek a helyzetről, így könnyedén bejutunk. A mostani koncert szabadtéri, ami a jó időnek tudható be. Már eléggé besötétedett, így a legtöbb fényt leginkább a színpadra néző reflektorok adják, ahol már erősen dolgoznak a berendezéseken.
Hátul megállunk, így a hatalmas fehér plakát, amin nagy betűkkel a Nickelback felirat áll, eltakarja előlünk a már kis híján megőrült nézőközönséget. Sok ember szaladgál össze-vissza, rálátásunk nyílik a parkolóra is, ahol egy hatalma busz áll, szintén a banda nevével.
- Ryan azt mondta, a fellépést előtt még találkozhatunk velük, de csak egy rövid időre, inkább utána lenne esélyes a dolog - vakarja meg apu a tarkóját, mire csak bólintani tudok.
Bőrkarkötőmmel szórakozok, szememmel folyamatosan a rohangáló embereket figyelem, akaratlanul ismerős arcokat keresek közöttünk, kevés sikerrel.
- Annyira várom már - pillant a karórájára.
Különös így látni, hiszen olyan mint egy kisgyerek, teljesen be van sózva. Azt hiszem ez egyedül Ryan-nek köszönhető. Amikor még apu velünk élt Kanadában, remekül kijöttek, minden hónap utolsó hétvégéjén együtt söröztek, biliárdoztak vagy sütögettek. Ezen kívül számtalanszor találkoztak, hiszen ha Ryan-nek akadt ideje, szíves kísért el minket kirándulni a hegyekbe.
- Én is - eresztek meg egy halovány mosolyt, és most nem is hazudok. Várom. Csak nem tudom, megéri-e.
Még egy ideig ácsorgunk, túl hamar érkeztünk, így érthető, amiért lázasan folynak az előkészületek, és nincs idejük ránk. Szerencse, hogy meleg van, különben könnyen lehetséges lenne egy megfázás. Ajkamat harapdálva ácsorgok, súlyomat egyik lábamról a másikra helyezem, szinte meg se hallom apa áradozását, milyen jó is volt régen, mennyire visszahozná azokat az időket, amikor még Kanadában élt.
Aztán hirtelen elhallgat, amire abbahagyom a cipőm elemző tanulmányázását, és felkapom a fejemet. Tekintetem megpillantja a három személyt, akik valamin nevetve fordulnak be a színpad sarkán. Ahogyan nehezen ki tudom venni, Chad hiányzik. Jellemző. A többiek viszont egyenesen felénk tartanak, de nincs elég világos ahhoz, hogy messziről felismerjenek.
- Ryan - üvölt fel a kelleténél kicsit hangosabb apa, és pofátlan módon maga mögött hagyva siet eléjük. Én földbe gyökerezett lábbal meredek meg, pusztán bámulom a sziluettjüket. Ryan és apa máris sokkal jobb kedvűek lesznek, azt hiszem már nagyon hiányoztak egymásnak, bármennyire is furcsa ezt látni. Sokkal többek voltak, mint egyszerű barátok, szinte már testvérek.
Szörnyen közel állok ahhoz, hogy faképnél hagyjam őket, azonban muszáj emlékeztetnem magamat, miért is vagyok itt.
Erőt veszek magamon, megindulok feléjük, próbálok úgy tenni, mintha nagyon magabiztos lennék, miközben az önbizalmam a porban van. Kihúzom magamat, mélyen beszívom a levegőt, határozott léptekkel mozgok. Azonban nem nagyon figyelek hova lépek, későn veszem észre a kábeleket, amik az út közepén futnak. Beleakadok az egyikbe, és hiába próbálom időben kirántani a bokámat, megtörténik a baj. Szépen szólva is pofára esek. Egyenesen előttük taknyolok el, ami még inkább tetézi a szégyenem, nem erre gondoltam hatásos belépő címszó alatt.
Természetesen a várva várt reakció sem maradhat el. A kezdeti sokkot, ami azt jelenti, hogy egy idegen csaj a lábuk elé esett, felváltja a "te jó ég, ez Avril"!
Eléggé viccesen nézhetett ki a jelenet, mégsem támad senkinek se kedve nevetni, talán azért, mert súlyosabb a dolog, mint gondolnám.
- Jól vagy, kicsim? - simítja a kezét a hátamra apa, próbál felsegíteni.
Óvatosan feltápászkodom, muszáj felszisszennem a fájdalomra.
- Nem nagyon - nyögöm.
Az arcomon és a kezemen csúnya horzsolások vannak, amiket a beton és a súrlódás okozott. Az állam, a szemem alatt csúnyán megütöttem magamat, nem sok kell ahhoz, hogy sírva fakadjak.
Mikor a teljes egészében meglátnak, ledermedve pillantgatnak rám. Még jó, hogy én nem látom magamat, lehet én is ilyen fejet vágnék.
- Menjetek gyorsan fertőtlenítsétek le! - húzza el a száját Daniel, arcán kisebb rémület tükröződik.
- Kislányom, hát nem tudsz vigyázni magadra? - dorgál le finoman apa egy halk sóhaj kíséretében.
- Sajnálom - motyogom bűntudatosan.
Ez is csak én lehetek. Nem igaz, hogy egy percig nem vagyok képes normálisan viselkedni, ha a közelbe érnek. Mintha bevonzanák a bajt. Alig vagyok velük egy légtérben, máris történik valami. Azonban hálát adhatok az égnek, hogy Chad pont nincs itt, mert bárhol is legyen, jobban jártam. Még az kellett volna, hogy végig nézze ezt az égést.
- Nekünk hamarosan mennünk kell, meglesztek? - váltogatja kettőnk között a tekintetét Ryan. Elém lép, ujját finoman simítja végig az arcbőrömön, ahol a sebek keletkeztek. A félsötétségben is próbálja kivenni. - Törpilla, reménykedj, hogy hamar elmúlik! Ez kemény! - szívja be a levegőt, támogatóan veregeti meg a vállamat.
Egy nő sietősen érkezik mellénk, észre se vesz minket, csupán a fiúknak szól, hogy azonnal készüljenek fel, mert hamarosan menniük kell a színpadra. Ezzel gyorsan tovább is áll, azt hiszem neki ezt az egész este rohangászásokból tevődik össze.
- Keressétek meg Emily-t, ő majd eligazít és segít rendbe hozni az arcot - mutat balra Mike. - Körülbelül száthatvan centi, rövid fekete haja van.
- Köszönjük - mosolyog rá apa, majd gyengéden kézen ragadva húz a megadott irányba. - A koncert után - int egyet.
Én is visszafordulok, rájuk mosolygok, bár már nem annyira láthatom az arcukat, egyedül azt, ahogyan Ryan lazán felemeli felénk a tenyerét, afféle búcsúzásképpen. Bár csak pár órára, de mindegy. Aztán újra előre figyelek, hogy megelőzzem az újabb baleseteket...

A koncert végére az arcom és a kezem jódtól piroslik, be kellett látnom, hogy bizony muszáj ez az elővigyázatosság, még csak az hiányozna, hogy alaposan elfertőződjön. Ráadásul a koncert jócskán pótol mindent. Elmondhatatlan érzés újra látni őket zenélni, ahogyan a szívüket is beleadják. Amíg énekelnek, akaratlanul is Chad-et kezdem figyelni. Zavaró újra látni, három év elteltével. Haja rövidebb lett, arca még inkább megférfiasodott. Ajkamba harapva sütöm le a szemeimet, valamiért az az érzésem támad, hogy nem szabad ezt csinálnom.
Apa közelebb áll a színpadhoz, mint én, így nem láthatja, mennyire tépelődök magamban. Pedig éppen azon vagyok, hogy otthagyjam őket. Fogalmam sincs miért, de ahogyan egyre inkább közeledik a koncert vége, elveszítem a bátorságomat, rossz előérzetem támad. A szívem azt súgja, jobb lenne, ha még most lelépnék. Mégsem vagyok rá képes, így szótlanul várom a végét.
Amikor elköszönnek a nézőközönségtől, tudom, hogy mindjárt lejönnek. Mindjárt találkoznom kell velük, rendesen. Immáron világos lesz, nem a színpad mögött leszünk. Szembe fogok kerülni Chad-del, meg fogja látni az arcomat. Bele kell néznem a szemébe. Meg kell mutatnom, kivé lettem.
Mégis, amikor jönnek le a lépcsőn, idegesen birizgálom a karkötőmet. Ismét bátorságot veszek, kikerülöm azt a pár embert, aki még rajtunk kívül itt van. Köztük egyébként több nőt is látok, az egyikőjüket felismerem, Daniel barátnője volt, immáron már a felesége. Pont időben érek apa mellé, amikor Ryan-ék lejönnek a színpadról.
- Eszméletlenek voltatok - ráz vele apa kezet, látszik az őszinte elismerés az arcán.
- Kösz - törli meg a homlokát Ryan, majd rám vet egy pillantást. - Hát Törpilla, alaposan elintézted magadat - jegyzi nevetve egy csepp rosszindulat nélkül.
- Igen, én is tudom - sóhajtok, de több magyarázatot már nem tudok adni, mert a válla mögött megpillantom Chad-et, amint utolsónak lejön a színpadról.
Daniel a feleségével, míg Mike a barátnőjével, apa és Ryan pedig egymással beszélget, én meg csak állok, fél füllel hallgatom őket, de szemem végig Chad-et követi, aki az embereket kikerülve halad tovább. Elég határozottnak tűnik, úgy tűnik keres valakit a tömegben. Szemöldökömet összehúzva értetlenkedem, nem gondoltam volna, hogy ő is hívott valakit.
De hívott, méghozzá nem is akárkit. Egy körülbelül vele egyidős, hosszú fekete hajú nő ácsorog távolabb, és amikor meglátja Chad-et, mosolyogva indul el felé. Tudom mi fog következni, mégsem vagyok rá felkészülve. Átszelik a kettejük között lévő távolságot, majd Chad a karjai közé zárja, forrón megcsókolja. A nő átkarolja a nyakát, közelebb simul hozzá.
Én pedig csak nézem, mégis lehetetlen felfognom. Nem gondoltam volna, hogy barátnője lesz. Azt hittem elérhetetlen, hogy senki nem elég jó ahhoz, hogy közel kerüljön hozzá. De lehet egyedül én vagyok, aki kevés. Lehet egyedül én vagyok, akit az első pillanattól kezdve elutasított.
A hányinger kerülget, tekintetemet elkapom róluk, miközben Ryan és apa beszélgetését egyre halkabban észlelem. Forog velem a világ. Úgy érzem, képtelenség felemelnem a fejemet, mert akkor mindenki rájön arra, amire még én is csak most.
Pofára estem. Ma már másodjára. 

8. fejezet - Itt a tökéletes alkalom

Drága Olvasóim!

Hatalmas bocsánat kéréssel tartozom, tudom. Mostanában eléggé megbízhatatlan voltam az ócska ígéretekkel, hogy majd hozom, ígérem jönni fog stb. Nem akarok megint csalódást okozni, éppen ezért gondoskodom arról, hogy ezen a blogon is hetente friss rész legyen! :)
Hihetetlenül köszönöm a kommentjeiteket, a kedves szavaitokat, a díjakat, komolyan mondom elképesztő, amiért még mindig mellettem álltok, nem számít mennyit kések! Rettenetesen hálás vagyok, amiért olvastok, sőt vannak, akik még szívmelengető megjegyzéseket is hagynak! Csodálatosak vagytok, köszönöm, köszönöm, köszönök mindent!
Remélem tetszeni fog ez a fejezet, nekem még túlságosan új, bízom benne, hogy idővel én is és Ti is megszokjátok! :)

Millió puszi és szeretet, Azy
_________________________________________________________________

július 30. 12:39

Az agyam össze-vissza kattog, végig az motoszkál bennem, hogy hogyan nem vettem észre? Miért voltam ilyen figyelmetlen? Tulajdonképpen a saját anyukám gyötrődései felett siklottam át. Azt hittem mindig is, apa miatt van ez az egész. Miatta ilyen keserű és mogorva, miatta nem tudja élvezni már az életet. De tévedtem, a fő oka a Ryan volt. Bármennyire se mutatta ki, bármilyen mélyen ásta el magában az érzelmeit, azok szép lassan felemésztették.
- Sajnálom - szökik ki a számon, félve pillantok rá.
- Én is... - süti le szégyenkezve a szemeit, úgy dönt, mégis megajándékoz a társaságával. Lassan visszajön, leül az ágyamra, kezével az enyém után nyúl.
- Soha nem mondtad, hogy ez bánt téged - mondom halkan, nem akarok túl mélyre ásni a szavaimmal, Isten ne adja, hogy még inkább megbántsam.
- Nem kérdezted - jelenti ki nemes egyszerűséggel, de még így is kihallom belőle a keserűséget. Igaza van, soha nem kérdeztem rá. Pedig ha megtettem volna, talán már korábban meg tudtam volna érteni.
- Szerintem nem kell feltétlen így lennie... - válaszolok egy kis idő után, elgondolkozom, mi is itt a valódi probléma. Elvégre még semmi sincs veszve!
- Mármint minek? - vonja fel szépen ívelt szemöldökét. - Nem kellene utálnom a zenét, amiért már a második családtagomat akarja rabul ejteni és elvenni tőlem?
- Anya, a zene nem képes elvenni embereket a másiktól - rázom meg finoman a fejemet, türelmesen igyekszem kezelni a helyzetet. - Összehozni viszont igen... Miért nem próbálsz újra nyitni Ryan felé?
A kérdés pedig annyira egyszerű, mint ahogyan a legtöbb dolog lenne, ha nem bonyolítanánk túl minduntalan.
- Már késő - rántja meg a vállát.
- Dehogyis - legyintek. - Nem lakik messze, simán lehetne tartani a kapcsolatot.
Pontosan tudom, hogy a büszkesége az, ami igazából megakadályozza a cselekvésben. Nem mer lépni, egyszerűen nem képes belátni: hibázott. De én bármennyire is szeretném, nem fogom kioktatni, elvégre ő a felnőtt, és furcsán venné ki magát, ha a tizenéves fejemmel tanácsokat osztogatnék. Ezt neki kell eldönteni, neki kell megoldania. Csak így van értelme, erőszakkal nem érdemes rávenni.
- Megyek - hagyja figyelmen kívül a szavaimat, egyszerűen feláll. Nem engedem el a kezét, így nem tud tovább menni, vontatottan, egy halk sóhaj kíséretében megfordul.
-  Örülnék, ha jóba lennétek, legalább próbáld meg, kérlek - vetek rá egy könyörgő pillantást. - Ő még mindig a bátyád, emlékszel? Ryan-ről van szó! Nem haragtartó!
- Avril.... - sóhajtja, de mintha egy kicsit látnám rajta, hogy megtörik a jég. - Nem kellene a saját életeddel törődnöd?
- Éppenséggel de - engedem el a karját egy halvány mosollyal, pontosan tudom, hogy idővel be fogja adnia a derekát, csak várni kell.
Anya kimegy, én pedig rájövök, hogy igaza van. A saját dolgaim is romokban hevernek, azokkal kellene foglalkoznom. Maya. Nem köszöntem el tőle, valószínűleg még mindig azt hiszi, Calgary-ban vagyok...
Mivel új telefonnal még mindig nem rendelkezem, a vezetékesről hívom fel, csak reménykedhetek, hogy megérti. Pár napig beszélgettünk csak, és nagyjából egy egész napot töltöttünk együtt. Nem dől össze ettől a világ, kétlem, hogy én lettem volna az egyetlen barátja. Ami pedig engem illett... Hát nem vagyok az a barátkozós-fajta.
- Halló? - szól bele a készülékbe Maya.
- Szia, Avril vagyok - kezdem, kínomban elkezdem tekergetni az egyik kék tincsemet.
- Á, szia - derül jobb kedvre. - Miért hívtál?
- Az a helyzet, hogy vissza kellett jönnöm Hanna-ba - húzom el a számat, bár azt ő úgyse láthatja.
- Úgy érted már el is mentél a városból? - lepődik meg.
- Úgy bizony - nyújtom hosszúra az "ú" betűt. - Sajnálom, amiért nem szóltam előbb.
- Nem, semmi gond - nyugtat meg hamar, de azért kihallok egy aprónyi csalódottságot a hangjából. - Csak jó lett volna még összefutni. De ha máskor itt jársz, feltétlen szólj! - köti a lelkemre, mire a lelkemről még egy mázsás súly leesik. Egyáltalán nem mérges.
- Ígérem, így lesz - mosolyodok el.
Egy ideig még csend van, egyikőnk se tudja, mit kellene mondani, végül mégis Maya töri meg a csendet.
- És most mik a terveid a jövőre nézve? - érdeklődik kíváncsian, pontosan tudja, miért is voltam Ryan-nél. Bizonyára össze lehet zavarodva, elvégre eléggé sietősen változnak körülöttem a dolgok, nekem is nehéz lépest tartanom magammal, nemhogy neki.
- Elmegyek Franciaországba az apukámhoz- válaszolok habozva. - Ott kijárom az egyetemet, utána - a bent tartott levegőt egyszerre fújom ki. - Utána visszajövök...
Igen, ezt fogom tenni. Adok időt ennek az álomnak, megnézem mekkorára növi ki magát. És ha nem csalódok, újra megpróbálom valóra váltani. Mert nem adom fel.

3 évvel később...

- Salut! - köszönök apának, arcomra hatalmas mosoly kúszik, amint meglátom. Ő is hasonlóan reagál, nem tudja figyelmen kívül hagyni, hogy ugyanazt csinálom, mint a nyár eddigi napjain. Fekszem a luxuskéglijének medencéjében, miközben a hasamat süttetem. Jó kis program. 
- Nem unod még? - vonja fel bozontos szemöldökét, futólag felméri az időt és a kert állapotát is.
Egy hatalmas kerítésnek köszönhetően nem látnak át hozzánk. A gyep gondozott, gyönyörű zöld. Az ég tiszta, egyetlen felhő sem látszik rajta, szikrázóan kék. A veranda fölött lévő tető beárnyékolja a területet, éppen ezért hagytam ott a pohár limonádémat, aminek szélén egy citrom virít. Így legalább hűvös marad a hőmérséklete.  A napágyam ezzel szemben a medence közelében van, rajta a fehér törülközőm hever, száradni tettem ki. 
- Ezt nem lehet megunni - tolom fel a napszemüvegemet, óvatosan ülök fel a matracon, amin eddig feküdtem.
- Egy ilyesmi választ vártam - vigyorodik el. - Nézd, adok neked kettő meglepetést is, csak gyere ki előbb! - int, kezében meglenget két levelet.
- Húha, izgalmasan hangzik - csillan fel a szemem, lecsúszok a műanyagról. A bőrömhöz váratlanul ér a hideg klóros víz, ezért sietősen kiúszok, az sem érdekel, hogy közben néha a számba is megy egy kis víz. Mivel kicsit rám tör a fázhatnék, felkapom a törcsit, magam köré tekerem, és apa elé sietek. 
Korához képest igazán fiatalos, egyedül szőke haja az, amibe itt-ott őszes tincsek vegyültek. Arcán nincs borosta, rengetegszer borotválkozik. Egy halványkék ingben van, meglazítja a nyakkendőjét, aktatáskáját szerencsére már az ajtó mellett hagyta. 
Cuppanós puszit nyomok az arcára, meg is ölelném, de mivel csöpögök a víztől, ezt nem látom túl jó ötletnek. Azonban ő máshogyan gondolja.
- Az ing megszárad, ne viccelj - neveti el magát, vakító mosolya feltűnik az arcán, egy határozott mozdulattal húz közelebb magához. 
Ezért is szeretem. Azon kívül, hogy ő a leglazább, legjófejebb, legaranyosabb és legszabadelvűbb ember a világon, nagyszerű apa. Ez a három év, amit aktívan vele töltöttem életem egyik hihetetlenül klassz szakasza volt. Nem csak azért, mert támogatott és megerősítette bennem, hogy továbbra is a zenével kell foglalkoznom. Úgy általánosságban folyamatosan vidáman és boldogan tartott. Valamennyire sajnálni fogom, hogy jövő héten vissza utazok Kanadába. De persze várom is, hihetetlen szintű izgatottság van bennem, Kíváncsi vagyok, mit fog Ryan és anya szólni ahhoz, aki vált belőlem. Azt szeretném, ha büszkék lennének majd rám.
- Na, lássuk - engedem el, gyorsan megtörlöm a kezemet, és kiveszem a kezéből az egyik borítékot. Anya cifra betűi ütik meg a szememet. Gyorsan feltépem a borítékot, egy pillanatra teljesen elfeledkezem a másik meglepetésről, mosolyogva olvasom a sorokat. Anyával sokkal jobb lett a kapcsoltunk mióta eljöttem. Bár azt hiszem ebbe az is benne van, hogy hiányzunk egymásnak, én pedig megváltoztam. Az előző énemet tényleg nehéz volt elviselni.
- Mit ír? - érdeklődik kedvesen apa.
- Mióta felvette Nicole-t, megy a üzlet - újságolom vidáman, lelki szemeim előtt látom, ahogyan anya és újdonsült barátnője Hanna legjobb cukrászatát működtetik.
- Nagyszerű! - mosolyodik el, megvárja, amíg félreteszem a levelet, gondolva, hogy majd úgyis válaszolok rá később. - Készen állsz? - húzza fel izgatottan a szemöldökét, kezdem azt érezni, őt jobban boldoggá teszi a másik levél, mint engem fog.
- Teljes mértékben! - bólintok egy nagyot, alsó ajkamat szétharapdálva pislogok.
- Egész biztos vagy benne? - vigyorog, szándékosan húzza az agyamat.
- Na már, ne szórakozz! - nevetek fel, ujjaimmal kicsippentem a keze közül a másik borítékot.
Az előzőtől nem különbözik annyira, szintén Kanadából érkezett, annyi különbséggel, hogy a feladó Ryan Peake, a kedvenc nagybácsim.
- Kíváncsi vagyok mit szólsz hozzá - fonja össze a mellkasa előtt a karjait. - Remélem örülni fogsz!
- Te tudod mi van benne? - húzom fel a szemöldököm, mire apa csak amolyan "persze, miért, mire számítottál?" módon széttárja a karjait. Nem győz azzal büszkélkedni, hogy mennyire jóba van a sógorával. Bár Ryan-nel nem nehéz, ezt inkább nem teszem hozzá, csendesen és mosolyogva nyelem le a csípős megjegyzésemet.
Kissé remegve nézek bele a borítékba, a szívem kihagy egy ütemet, amikor meglátok benne kettő téglalap formájú, kissé kemény lapból készült papírt. Koncertjegyek. Méghozzá Nickelback koncertre. Ma estére. VIP. Mellette csak egy cetli, sietős macskakaparással: "Hozz, akit szeretnél! Várlak! Ryan"
Az agyam lebénul, fogalmam sincs mit reagáljak. Nem, nem és nem. Én erre nem készültem fel. Hogy újra lássam őket, újra szembesüljek azzal, hogy anno elküldtek? Igazuk volt, én is tudom, és szégyellem magamat, amiért úgy viselkedtem. Azt hiszem muszáj lesz bocsánatot kérnem. Csak ne ma... Nem számítottam erre, túl hirtelen. Úgy reméltem lesz időm felkészülni.
- Arra gondoltam... - szabadkozik apa, azt hiszem nem ilyen reakcióra számított. Ja, én se.
- Ne aggódj, ez szuper! - rázódok fel hirtelen, hálásan pillantok rá. - Köszönöm! - Vizesen fonom köré szabad karomat, mikor elengedem még egy puszit nyomok az arcára. - Pusztán meglepett, ennyi az egész! - magyarázom.
- Akkor jó - simít végig az arcomon, miközben a ház belseje felé fordul, ahol megcsörren a vezetékes telefon. - De természetesen nem kell elmenned, ha nem akarsz - jegyzi még meg, és látom a lágy barna szemeiben, hogy nem haragudna rám, ami abszolúte megnyugvással tölt el.
- Rendben - suttogom már csak magamnak.
Lassan lerogyok az egyik fából készült fotelra, ami halk nyikorgással engedelmeskedik. Feketére lakkozott körmömmel ütemesen pöckölöm a kettő koncertjegyet. Tekintetem a medence nyugodt vízfelszínére téved, ahol a napfény ezer meg ezer darabra törve csillog.
Félek ettől a találkozástól, az az igazság. Mégis csak három év telt el. A Ryan-től szerzett információm szerint most fogják befejezni az európai turnét, Párizs lesz az utolsó helyszín.
Én pedig nem rég fejeztem be az egyetemet. De anyát elkeserítve még mindig a zene érdekel. Erről nem tudott lebeszélni. Bár lehet már lassan hozzá szokik a gondolatához.
- Ahj, mit csináljak? - sóhajtom, félreteszem a jegyeket, tovább merengek.
- Törpilla - érkezik hirtelen apa hangja mögülem. Igen, még bőven látott kék hajjal, és miután minden apró részletbe beavattam, ami Calgary-ban történt, ő se félt a rám ragasztott becenevet használni.
Összerezzenek, amit észrevesz. Mielőtt még hátrafordulhatnék, letelepszik a bal oldalamon felállított fotelbe. Könyökét megtámasztja a térdén, homloka ráncokba fut, kissé aggodalmasan pillant rám.
- Minden rendben?
- Csak fogalmam sincs, elmenjek-e - vallom be őszintén, vállamon aprót rándítok, mintha semmiség lenne, pedig mindketten tudjuk, hogy ez mennyire fontos számomra.
- Attól tartasz, mit fognak szólni hozzád? - ad hangot a fejemben kavargó gondolatoknak.
- Eléggé zűrösen léptem le - túrok bele idegesen a hajamba. - Kellemetlen lesz, miután annyira gázul viselkedtem.
- Itt a tökéletes alkalom, hogy megváltoztasd a rólad kialakított képet, és újra megkérd Ryan-t, hogy segítsen - mosolyog rám biztatóan.
Nem válaszolok rögtön, elgondolkozom a szavain. Igaza van, ha most nem megyek oda, és nem mutatom meg, megtudtam változni, akkor azt a hisztis tini fog az emlékeikben élni örökké. És egy hét múlva úgyis hazautazom, feltehetőleg addigra is ők visszaérnek, és Ryan-nek lesz egy kis szabadideje rám. Most már komolyan kell vennie, esélyt kell adnia, hogy bizonyítsak.
- Nem tudom, készen állok-e, reméltem, lesz még egy kis időm... - húzom el a számat, legszívesebben hagynám az egészet, és nem mennék el.
- Egy hét ide vagy oda!
- De akkor is - makacskodom.
A tulajdonságaim közül a legtöbben megtartottam, csupán a hevességemből, önfejűségemből, akaratosságomból és éretlen viselkedésemből vettem vissza. Ezeken kívül még mindig ugyanolyan szenvedélyesen érdekel zene, ugyanúgy kiállok az igazamért, és az sem változott, hogy azért olyan nagy a szám, mert félek a sebezhetőségem miatt.
- Avril, kérlek, ne kreálj magadnak problémákat, ez csak egy koncert - nevet fel szabadon. - Találkozol velük, meglátják, hogy kinőtted a gyerekes viselkedésed, bumm, és akkor mi van? - áll fel, nyom egy puszit a vizes fejbúbomra. - Ryan pedig biztosan fog segíteni, főleg, ha megmutatod neki a demóidat...
- Jaj, apa - fancsalodok el, a rosszullét kerülget, ha arra gondolok, hogy Ryan esetleg meghallgatja a demómat.
- Még mindig az Engedj el! a kedvencem - mondja kicsit hangosabban, aztán végleg magamra hagyva bemegy a jó hűvös házba.
Pont az, mint nekem... A szám címének hallatára fülemben elkezdenek csengeni az ismerős akkordok, pontosan tudom, hol hajlítok, hol kell lágyan levinni a hangokat. Minden részletét ismerem már. Csak egy a gond. Én a dalt egy duettnek képzeltem el, eddig mégsem találtam megfelelő embert, akivel úgy érzem tökéletes egyetértésben össze tudnánk hozni. És tudom is miért. Mert egyetlen személy van, akinek a hangja illik a számhoz. Ő pedig egész biztosan soha nem fog leállni velem énekelni.