4. fejezet - Turnézni megyünk, baba

Drága Olvasóim!

Meghoztam a következő részt, remélem nem fogok vele csalódást okozni, és tetszeni fog! Szeretném megköszönni azoknak, akiknek mindig írnak! Talán nektek ez nem is nagy szám, de higgyétek el, hogy nálam boldogabb bloggerina nincsen! Rengeteget jelent, amiért itt vagytok, és elmondjátok a véleményeteket. Féltem tőle, hogy ezt a történetet senki sem fogja olvasni, de Ti annyira édesek és támogatóak vagytok, köszönöm!
Sajnálom, ez most egy kicsit rövidre sikerült, legközelebb hosszabb lesz, ígérem!:)

Ezermillió puszi, Azy

________________________________________________________________

július 28. 22:57

Trying not to love you
Annyira különös, hogy egy embernek mennyi oldala lehet. Persze mindenki más, de szerintem az alapvető tulajdonságokkal a legtöbben rendelkeznek. Chad is... Amint fellép a színpadra, és meglátja a közönséget, akaratlan mosoly kúszik fel arcára. Boldoggá teszi, amiért szeretik. Fantasztikus érzés lehet, ha feltétel nélkül elfogadnak. Csupán azért, mert a zenéddel inspirálod és támogatod őket... 
Tiszta szívéből énekel, egy kicsit sem játssza meg magát. Vidám, nevet, viccelődik. Ezek szerint a "régi" énje ritkán jön elő, de a színpadon mindig. Lehet azért, mert már otthonosan mozog rajta. 
A koncert utolsó dala a Trying not to love you, amit a közönség velük együtt skandál, csak úgy, mint az eddigi számokat. A Nickelback még egyszer megköszön mindent, és elmondja, mennyire fantasztikus közönség voltak. Daniel jó fejségének ékes bizonyítékaként egy pár dobverőt dobál szét a rajongók között. Az emberek egymást nyomorgatva próbálnak megkaparintani egyet, a szerencséseknek sikerül is. Daniel vigyorogva integet, miközben oldal le jön a lépcsőn a többiek után.
- Szuperek voltatok - ugrok Ryan nyakába, de gyorsan húzódok el, mikor megérzem rajta az izzadságot. Oké, ez totálisan az én hibám, hogyan gondolhattam, hogy semmi nyomot nem hagy egy ilyen eszméletlen koncert rajta. - Fúj!
- Vigyázz, nehogy rád is ragadjon! - hülyéskedik jó kedvűen, és mielőtt elmenekülhetnék, hátulról megragad, és jól belém keni magát. Kissé felemelkedek a földről, a lábammal kapálózva igyekszem kiszabadulni. Eközben mindketten megállíthatatlanul nevetünk.
- Büdös, izzadt Törpilla lettél - röhög, aztán végre elereszt.
- Kapd be! - mutatom neki elegánsan a középső ujjamat.
És hogy mi a legjobb Ryan-ben? Hogy erre nem szúrósan néz rám, nem kér számon, hogy miképpen merészelek szemtelenkedni vele. Egyszerűen visszamutat, mintha nem a nagybátyám, hanem csak a haverom lenne.
Mike jól szórakozva indul el az öltözők felé, magával rángatja Ryan-t is, míg Daniel a barátnője szájában kutatva búcsúzkodik el tőle, hiszen a nő valamiért halaszthatatlan dolog miatt nem tudja megvárni, míg elkészülnek, mennie kell. Daniel ezután egy szimpla ordítás után megvárattatja magát a többiekkel. Vigyorogva nézek utánuk, remélem azért hamar elkészülnek, kicsit fáradt vagyok már ehhez. Az emberek körülöttem csak úgy sürögnek-forognak, hozzák le a színpadról a hangszereket, a takarítók már felmosóval a kezükben ácsorognak, hogy végre elvégezhessék a dolgukat.
Kicsit útban vagyok, így úgy döntök félreállok. Egy lendülettel fordulnék meg, amikor beleütközök valakibe. És kibe másba, mint Chad-be! Azt hiszem a sors egyenesen utál. A nála lévő Jack Daniel's kicsúszik a keze közül, egyenesen a földre zuhan, ahol hangos csattanással törik szét az üveg. Az hagyján, hogy a földön az egész szétfolyik, de még ránk is jut.
- Mi a szart csinálsz? - ordít rám, idegesen méreget.
- Én is ugyanezt kérdezem - válaszolok reflexből. Dühösen meredek a bakancsomra, ami valószínűleg perceken belül már ragadni fog. - Nézd meg!
- Gratulálok, sikerült elbasznod az ünneplésünket - vigyorodik el gúnyosan.
- Ki a franc kérte, hogy kússz mögém? - tágulnak ki a szemeim, hihetetlen, amit csinál. Mintha az én hibám lenne.
- Erre jöttem el, az út közepén állsz!
- Oh, bocsáss meg, nagy Chad Kroeger, hogy itt merek lenni! - vágom hozzá szarkasztikusan, miközben összecsapom a kezeimet.
- Jó lesz, ha már hazamész!
- Pedig nem fogok, képzeld! Ryan házában maradok! - üvöltöm a képébe, tulajdonképpen gőzöm sincs miért. Csak remélhetem, hogy így fog történni.
-  Haha, azt megnézem - röhög fel. - Csak ha még nem tudnád, a jövő héten turnézni megyünk, baba!
Lesokkolva meredek meg, még azon sem húzom fel magamat, hogy babának hívott. Sokkal jobban érdekel, hogy turnézni mennek! Mégis hogy a fenébe nem hallottam erről?
- Tessék? - nyögöm döbbenten, a tervem kártyavárként omlik össze.
- Jól hallottad! - ismétli meg, nem jön rá, hogy ez mennyire rossz hír számomra. Nem jön rá, mert nem tudja, hogy megszöktem otthonról. Semmiképpen nem mehetek vissza!
Chad még mindig dühösen kerül ki, komor arccal indul meg az öltözők felé. Útközben szól egy takarítónak, hogy legyen szíves felmosni, miután "az a kék rémálom" kiöntötte a piát.
Ajkamba harapva sütöm le a szemeimet, fogalmam sincs mi tévő lehetnék, ha Ryan elhagyja Calgary-t. Egész biztosan nem fogják engedni, hogy velük menjek, ez totálisan abszurd! Mégis, mi lenne jobb fejlődési lehetőség számomra, mint egy igazi turnét végigkísérni? Lenne esélyem elmondani és bizonyítani Ryan-nek, hogy a zene az életem. Segítene elindítani a karrierem...
A sírás szélén állok, idegesen túrok bele kék hajamba, megperdülök tengelyem körül, sietős léptekkel indulok el a mosdókhoz. A pólómat bámulva lököm be az ajtót, majd egyszerűen a két szélét megfogva rántom le magamról. A tükör elé állok, rémült sikítás keretében döbbenek rá, hogy nem vagyok egyedül.
- Te jó ég - kapom magam elé a pólót, ügyetlenkedésemnek köszönhetően azonban még ki is esik a kezemből. - Basszus - morgom, gyorsan lehajolok érte.
- Ne is zavartasd magadat - nevet fel George. Hátat fordítok neki, minél hamarabb bele akarok bújni a felsőmbe. - Egyébként van tükör, semmit sem ér, hogy háttal állsz - röhög tovább, tetszik neki, amiért félmeztelen vagyok. Nekem kevésbé.
- Oh már, ne leskelődj - húzom magamra, de még így elég kínosan érzem magamat. Újra szembekerülök vele, szemrehányóan kérdezem meg: - Ez a női mosdó, mit keresel itt?
George pimaszul mosolyog, kéregbarna szemeit a piszoárokra emeli, ezzel jelezve nekem, hogy én vagyok rossz helyen.
- Ha te ilyenekbe is képes vagy pisilni...
- Basszus - ismétlem újra, arcom egy perc alatt lesz vörös. - Bocsi, nem lesz több ilyen... - szabadkozom.
- Felőlem nyugodtan meztelenkedhetsz kedvedre - kacsint rám.
- Vicces vagy - forgatom meg a szemeimet, inkább menekülőre fogom a dolgot.
Geogre gyorsan megmossa a kezét, és megelőz, kinyitja nekem az ajtót. Arcán kaján mosoly játszik, örülök, amiért ő ennyire jól szórakozik rajtam, ezzel szemben nekem életem egyik legkínosabb élménye volt az előbbi.
Mikor kimegyünk a zenekar egymással beszélgetve várakozik, már átöltöztetek. Fejüket felénk kapják, ki-ki más kifejezéssel az arcán fogadja, hogy George és én egy mosdóból jövünk ki. Ryan elképedt és csodálkozó, Daniel szokás szerint ebben is talál valami vicceset, mert fél másodperc után már amolyan "na, ez jó lesz" fejjel váltogatja köztünk és Ryan között a tekintetét. Mike értetlen, szerintem ő az egyetlen, aki nem érti félre, és sejti, hogy én csak egy fatális tévedés áldozata vagyok. Chad elkomorul, nem tudok mit leolvasni az arcáról.
- Oké, tudom, hogy ez magyarázatra szorul - sóhajtom fáradtan. - Csak véletlenül rossz helyre mentem, előfordul - rántom meg a vállamat.
- Akkor George arca miért olyan, mintha most élte volna át élete első orgazmusát? - röhög Daniel, nyers kérdése kiüti nálam a biztosítékot.
Tátott szájjal próbálok valamit mondani, segélykérően bámulok George-ra.
- Én nem csináltam semmit, esküszöm - teszi fel védekezően a kezét, azt hiszem leginkább Ryan előtt akarja magát tisztázni. Csak az a gond, hogy ebben a mondatban az én szó van kihangsúlyozva, ezért így hangzik: "Én nem csináltam semmit. Csak Avril."
- Hé - háborodok fel, de George ártatlan arccal mered rám, mintha nem tudná, miért vagyok mérges. Körbenézve megállapítom, hogy segítségre nem számíthatok, mindenki levonta a saját maga következtetését, úgysem tudok mit csinálni. - Higgyetek, amit akartok, én most kimosom a pólómat - legyintek idegesen, és berontok a női mosdóba.
Bent még hallom, ahogyan Daniel nevet, és Ryan hőbörög, valami olyasmit ígértet meg George-al, hogy nem ront meg, és hozzám se nyúl. Úgy tűnik eléggé gyorsan változik át jófej haverből aggodalmas nagybácsivá. Remek, mintha lenne rá oka!

- Nézd, értem én, hogy Judy most nincs itt, és szabadabbnak gondolod magad, de még mindig csak egy tini vagy - nyomja a szövegét Ryan, miközben leveszi a kabátját. Bár jócskán elmúlt éjfél, és ő egy egész koncertet végig gitározott, és helyenként énekelt, még van energiája kioktatni.
- Tudom, de nem csináltam semmit - ismétlem meg sokadszorra, de mintha meg se hallaná.
- Kék lett a hajad, George-al huncotkodsz a férfimosdóban... - magyarázza, kezével hadonászva.
- Huncotkodik a hóhér! - csattanok fel, feldúltan rúgom le magamról a cipőm.
- Nem lehet könnyű dolga anyádnak - nyögi fáradtan. - Holnap mikor mész? Vagy jön érted? - fordul felém.
- Ryan, már beszélni akartam veled erről - túrok zavartan a hajamba.
Érdeklődve néz rám, ami jelen esetben nem jön jól, csak még idegesebb leszek.
- Igen?
Most vagy soha.
- Veletek akarok menni a turnéra. 

3. fejezet - Törpilla

Drága Olvasók!


Nagyon nagyon nagyon, és még annál is jobban sajnálom, hogy a múlt héten nem érkezett rész. Lehet, lesz még ilyen, de mindent tőlem telhetőt megteszek! Remélem ez a fejezet azért tetszeni fog, és nem haragszotok rám nagyon!
Iszonyúan hálás vagyok, amiért ennyien írtok nekem ehhez a bloghoz, rettenetesen sokat jelent, hogy egy ilyesfajta történetre is vevők vagytok! Ezerszer köszönöm, komolyan hihetetlen kedves, amit tesztek!

Millió puszi, Azy

UI: Csatoltam ide egy képet, hogy körülbelül hogyan kell majd elképzelni Ryan házát!:)
________________________________________________________________

július 28. 09:41


Nem tudom nevessek-e vagy sírjak, mikor teljesen lesokkolva túrok bele vizes hajamba. A várt szőkés-rózsaszínes-zöldes helyett az egész kék! 
- Mi a franc - nyögöm ki kétségbeesetten. Megdöbbenve fogom két ujjam közé az egyik tincset, kikerekedett szemekkel bámulom.
- Te jó ég, sajnálom - kapja kezét a szája elé Maya. A sírás határán áll, nem gondolta volna, hogy el fogja rontani. - Nem így szerettem volna...
- Hát én se - rázom a fejemet még mindig sokkosan. Lopva a sötét bőrű lányra pillantok, tekintetünk találkozik. Látom rajta, mennyire lelkiismeret furdalása van. Ha most hisztit csapok, és valaki megneszeli, ki is rúghatják.
Maya elkapja a fejét, könnyes szemmel rogy le a kanapéra. Néhányan már furcsállóan néznek, így mosolyt varázsolok magamra, vizes hajamat gyorsan lófarokba kötve lépek elé.
- Ne sírj, legalább eredeti lett - nevetek fel kissé erőltetetten. - Majd megszokom, semmi gond - simítom meg óvatosan a kezét.
- Mást színt kevertem ki, teljesen összecseréltem mindent - rázza a fejét, hatalmas barna szemeimben bűntudat csillog. - Semmi szükség arra, hogy próbáld menteni a helyzetet.
Nagyot sóhajtok, fogalmam sincs miképpen tudnám jobb kedvre deríteni.
- Ez csak egy kis baki - nyugtatgatom, de mondanivalóm még engem se képes meggyőzni. Maya amolyan "ez most komoly" fejjel méreget. - Oké, rohadt nagy baki, de szeretem a spontán dolgokat - sóhajtom.
- Biztos nem akarsz megfojtani? - törli meg az arcát, reménykedve pislog. Talán huszonhárom éves lehet, nem csoda, ha megijesztette a gondolat, hogy esetleg pályát tévesztetett...
- Dehogyis - mosolygok rá kedvesen.
- Akkor valahogyan viszonozni fogom - bólint nagyokat. - Mit tehetek érted?
- Jaj, semmi nem kell - röhögök fel, teljesen abszurd ez a helyzet. Ám amikor Maya arca komoly marad, és nem nagyon akarja elfogadni ezt a lehetőséget, inkább feladom. - Mondjuk azzal, ha holnap körbevezetsz a városban, nem igazán ismerem ki magamat - rántom meg a vállamat.
- Mindent megmutatok, amit csak szeretnél. A legjobb boltokat, kajáldákat, látványosságokat... - ígérgeti.
- Azt megköszönném - vigyorodok el, de mielőtt még belelendülne visszakanyarítom a témát a hajamhoz. - Viszont akkor megszárítanád? - mutatok a fejemre.
- Persze, persze, ülj vissza - mosolyog halványan, még szipog párat, utána nekilát, hogy a kék hajamat utcaképes állapotba tegye.

Tartottam kicsit Ryan haragjától, de már nem volt otthon, hiába mondta azt. Nem nagyon hívtam fel, inkább a mai koncert előtt találkozunk. Hagyott egy cetlit a hűtőn, hogy mehetek velük, ha szeretnék, amennyiben hátulról akarom végignézni, és nem nyomorogni a közönség soriban. Ez azért fantasztikus, mert valószínűleg annyira el lesz foglalva, hogy nem lesz ideje a szokatlan kinézetű hajam miatt aggódni.
Hatalmasat ásítva jövök ki a fürdőből, élvezet egy annyira szép és tiszta szobában téblábolni, mint ami Ryan házában van. Azt hiszem ha rajta múlna már nem lenne ennyire igényes az egész, de a bejárónő három naponta jön, és kitakarít mindent.
Halkan dudorászok egy általam kreált dallamot, csodálattal pillantok körbe a vendégszobában, ahová ideiglenesen költöztem. Sötét színek dominálnak mindenhol, leginkább a fekete. Ettől függetlenül a falak fehérek, így egyáltalán nem tűnik úgy, mintha egy lyukban élne.
Széthúzom a függönyt, boldogan pillantok az udvarra, amit a gyönyörű nyári napsütés tesz varázslatosabbá. A ház a domboldalon helyezkedik el, eléggé jó kilátás nyílik az erkélyemről. Gyorsan papucsot húzok, felkapok egy köntöst, és kimegyek. Percekig csak bámulok, jó messzire, elgondolkozom azon, vajon anya mit szólna, ha most látna. Valószínűleg mérgesen ordítozva velem, amiért ellent mondok az akaratának.
Halk sóhajt eresztek meg, kicsit kedveszegetten sétálok vissza. Leguggolok a bőrönd elé, a ruháim között kezdek turkálni. A lehetséges darabokat oldalra dobálom, nehéz eldöntenem miben menjek ma. Legvégül egy miniszoknya mellett döntök, amihez az egyik kedvenc szakadtas harisnyámat választom. A felsőt illetően sok ideig nem jutok dűlőre, de aztán egy fekete, ujjatlan, szegecsekkel ellátott darabot húzok magamra.
- Ez nagyon fura - nézek bele a tükörbe. Annyira elüt a kék hajam az eddig megszokottól! Nem is tudom mennyi idő telhet el, míg magamat bámulom, de végül hátat fordítok, és inkább reggelizni megyek.
Az alsó emelet még inkább nagyobb, mint a felső, a legtágasabb helyiségek a nappali és a konyha. Keresek valami ehetőt, de mivel nem igazán van választásom, maradok a rántottánál. Gyorsan összedobom magamnak, és mire végzek már Maya hív is.
Azt beszéltük meg, hogy a fodrászat előtt találkozunk, annak a helyét biztosan megjegyeztem. Sietősen fogat mosok, kisminkelem magamat, átfésülöm a hajamat, felkapom a bakancsomat, és megyek is. A háznak eléggé sok becsuknivaló zárja van, így nem kevés idő megy el azzal, hogy a pótkulccsal szórakozom. Az út további részét rohanva teszem meg, de egy negyedóránál nem igazán kések többet.
- Sajnálom, még szoknom kell - túrok bele a hajamba idegesen, de Maya türelmesen mosolyog, egyáltalán nem neheztel rám. Hajában eléggé sok raszta tincs van, de ez csak különlegesebbé teszi. Apró gyöngyök vannak itt-ott, tollak, és még millió olyan dolog, amit nem tudok megmagyarázni. Arcát ezen kívül egy fonattal keresztezi, kicsit hasonlít egy tündérre.
- Marha jól nézel ki - tör ki belőlem őszintén, csodálattal nézek végig rajta.
- Jaj, köszönöm - mosolyodik el, elismerően mondja ugyanazt. - Te is, csak a hajad szokatlan!
- Még én se barátkoztam meg vele, de egyáltalán nem rossz - biztosítom. Bár be lehetett volna újra festeni, de nem akarom. Ha már egyszer ilyen lett, maradjon is meg. - Hova megyünk először?
Oké, a dolog úgy történik, hogy Maya már kész tervvel állt elő, mikor hova megyünk. Így meg se állunk, délutánig szinte lejárjuk a lábunkat. Járunk a Calgary Towel-nél, ami 191 méter magas. Az tériszonyomnak nem tesz túl jót, viszont a tetejéről egészen a Sziklás-hegységig is ellátunk, ami száz százalékig kárpótol. Maya mindenképpen el akart menni Kínai Kulturális Központba, viszont én nem rajongtam egy múzeum ötletéért. Ehelyett a nap többi részét bőven kitette az Állatkert, ami egyben botanikus kert és prehisztorikus bemutatópark is. Még így se tudtunk rendesen körbejárni, hiszen több, mint ezerkétszáz fajta állat van található benne! Éppen ezért megbeszéltük, hogy majd egy másik nap ugyanígy ellátogatunk, és befejezzük a városnézést is.
- Iszonyú finom ez a fagyi - állapítom meg jóízűen, miközben leeszek egy eper darabkát. Az Állatkert büféjében pihentünk le, mindketten alaposan elfáradtunk.
- Én a tölcsérért vagyok oda! - jegyzi meg Maya, majd rögtön ezután körbenézve elneveti magát. - Eléggé sokan bámulnak.
Követem a tekintetét, észreveszem, hogy teljesen igaza van. Rengetegen vonják össze a szemöldöküket furcsállva, valószínűleg nem tudják hova tenni a dolgot.
- Nem érdekel - rántom meg a vállamat. - Egy embernek csak addig fontosabb a kinézet, amíg nem ismeri a másikat.
- Tökéletesen egyetértek - nyeli le az utolsó falatot bólintva. - Mit mondtál mikor is kezdődik a koncert?
- Hát eredetileg nyolckor, de a Ryan-ék csak negyed tíz vele kezdenek - törlöm meg a kezemet, intek, hogy lassan induljunk meg kifele.
- Vicces, amiért Chad ilyen bunkó - rázza a fejét hitetlenül.
- Szerintem nem - nyögöm. Bár mindent elmeséltem neki, még nem igazán fejtette ki a véleményét. Mivel szereti a bandát, kíváncsi vagyok, miképpen látja a frontembert. - De mindig is ilyen, nem?
- Nem volt mindig ilyen  - magyarázza. - Vagyis...érted.
- Nem - röhögök fel, zavarodottan rugdosok magam előtt egy követ.
- Régen szerintem sokkal vidámabb meg kedvesebb volt - gesztikulál, hatalmas barna szemeit az útra szegezve mesél tovább. - Aztán az utóbbi években megváltozott. Nem tudni miért.
Aha, szóval oka is van, amiért ekkora parasztként viselkedett.
- De ez még nem változtat azon, hogy nem rajtam kéne levezetnie - védekezek.
- Hát Av, nem szereztél nála túl jó pontot - rántja meg a vállát tehetetlenül.
- Az biztos - nyugtázom morogva. - Mindegy még rágondolni sem akarok!
Elvégre minek gondoljak egy olyan valakire, aki az érzelmi boxzsákjának használt?

Vetek egy utolsó pillantást a tükörbe, elmerengek kislányos vonásaimon. Elképzelem magamat sokkal jobban kifestve. Idősebbnek néznék ki. Fogom a sminkjeimet, erősen kihúzom a szememet, használok tust, szemceruzát, szemhéjfestéket. Kicsit könnyebben megbirkózom az eredménnyel.
A mobilom csörgése szakít meg, Ryan neve szerepel a kijelzőn.
- Tíz perc múlva ott vagyunk érted, igyekezz, ne kelljen várnunk! - adja az utasítást köszönés nélkül.
- Már készen vagyok - nevetek fel, hamar elűzöm negatív gondolataimat.
- Na azért, ügyes - dicsér meg, majd egyszerűen csak bontja a vonalat. Szokásává vált.
A további tíz perc hamar eltelik, hiszen végig attól félek, mit fog szólni, ha meglátja a hajamat. Próbálok lélekben felkészülni a védőbeszédemre, viszont nem garantált, hogy hinni fog nekem.
Az zár kattan, a kilincs szépen kinyílik, majd Ryan lép be rajta. Mikor meglát nem tud mit reagálni, szó szerint a torkán akad a szó.
- Elment az eszed? - nyögi ki végül, hitetlenül bámul. Becsukja maga mögött az ajtót, száját tátva jön közelebb. Aggodalmasan süti le a szemeit, magát átkozva suttogja: - Anyád meg fog ölni, az biztos...
- Szerintem meg se lepődne - hazudom, próbálom menteni a menthetetlent.
- Mit tudnék kezdeni veled? - sóhajtja kis habozás után, játékosan borzolja össze a hajamat.
- Semmit - nevetek fel, élvezem, amiért valamennyire megértő.
Felkapom a kabátomat, a vállamra csapom a táskámat, és már mehetünk is. A ház előtt egy hatalmas autó áll, feltehetőleg benne a többiekkel. Ryan gyorsan bezár mindent, előre enged, de én még gyorsan megkeresem a telefonomat a táskámban. Az egy percnyi szívbaj után beszállok én is.
A hátsó részleg eléggé nagy, két üléssor van egymással szemben, így csak a hátsó rész hatszemélyes, nem beszélve az első háromról. - Sziasztok! - intek egyet tétován, furcsán érzem magamat.
Többen vannak, mint vártam volna. Egy sorban ül Daniel és a barátnője, míg a másikon Chad és Mike. Ryan benyomult előttem, lehuppant Daniel jobbjára, így egyetlen hely maradt. Az is Chad mellett.
- Te jó ég! - kiált fel röhögve Daniel, jót szórakozik a kékségemen. - Fasza!
- Nem szándékos volt - nyögöm, majd inkább leülök, becsapom magam mögött az ajtót, így a sofőr már gázt is ad. - Összekeverték a színeket.
- Egy élmény lesz megmagyarázni Judy-nak - vakarja meg a tarkóját Ryan.
- Szerintem jól áll - nevet rám Mike, úgy tűnik, rajtam kívül mindenki élvezi a helyzetet.
Chad eközben nem szól semmit, gúnyosan mosolyodik el egy pillanatra, aztán rám ragasztja azt a becenevet, amit egy élet alatt nem mosok le magamról:
- Törpilla...

2. fejezet - Hallgatás

Drága Olvasók!

Íme itt is lenne a második fejezet, amihez csatoltam egy dalt, remélem azért néhányan meghallgatjátok. Szerepe lesz a részben, de szeretném, ha tudnátok, hogy amit majd róla írok, teljesen igaz, a való életben is. 
Meg akarom köszönni, amiért már a kezdésénél támogattok, leírjátok a véleményeteket, szavakkal nem tudom kifejezni mennyire jól esik, amiért nem vagyok egyedül! Borzasztóan hálás vagyok mindenkinek, komolyan! 

Sok puszi, Azy
________________________________________________________________

július 27. 17:36

Too Bad
A szívem ütemtelenül dobog, ami csak megerősít benne, hogy talán egy picit meggondolatlanul cselekedtem. Nem Chad-től félek, csak hirtelen haragjától. Utálom, ha rám ordítanak vagy leszidnak, főleg, mikor nem érzem magamat hibásnak. Oké, rendben, nem volt a legszebb cselekedetem a földre vágni a nyomorult Les Paul gitárt, de akkor is... Nem lett baja.
Chad idegesen méreget, aztán végül a többiekre szegezi a tekintetét. 
- Ki hozta ezt ide? - mutat rám, miközben Mike, Ryan és Daniel arcát tanulmányozza. - És miért nyúlt a cuccomhoz? 
- Mi az, hogy "ezt"? - háborodok fel, ugyanolyan ellenszenvvel bámulom, mint az előbb ő engem. 
Szólásra nyitja a száját, de Ryan gyorsan közbelép. Kezeit felemelve áll közénk, halk sóhajjal adja tudtunkra, mennyire szívesen kerülte volna el ezt az incidenst. 
- Ő az unokahúgom, a holnapi koncert miatt jött el - magyarázza meg nyugodtan.
- Szuper, akkor minél hamarabb el is tűnhet - morogja Chad.
- Elég legyen! - kiált fel kicsit hangosabban a nagybátyám, türelmét elveszítve dörzsöli a halántékát. - Normálisak vagytok? Te mindjárt neki ugrasz, te pedig kis híján leállsz veszekedni egy tinédzserrel - mutat először rám, aztán Chad-re.
Kezd az egésztől olyan érzésem lenni, mintha rossz gyerekek lennénk, Ryan pedig az apuka, aki helyre tesz minket. Nagyon úgy fest, hogy ő a zenekar békítője, hiszen Daniel szinte mindenen nagyon jól szórakozik, Mike pedig inkább csendes néző.
Ezután egy szó sem hangzik el, én pedig végül dühösen kerülöm ki őket. Mikor Chad mellé érek szándékosan megyek neki, viszont azzal egyáltalán nem számolok, hogy én húzom a rövidebbet. Az izmos karja a vékony vállamhoz képest semmi, kis híján roppanok egyet. A stúdióban mindenki hangosan felnevet, kivéve engem és Chad-et.
- A negyvenöt kilóddal nem hiszem, hogy pont erőszakkal kéne elégtételt venni rajtam - vigyorodik el halványan. Elégedett, amiért erősebb, pff.
Dühödten távozok, idegesen vágódom le az irányító szobában. Villámokat szóró pillantással figyelem a nagybátyámat. A korábbi jókedv hamar elszállt, helyét felveszi egy komolyabb beszélgetés, de a hangszigetelés miatt nem hallom miről.
Színpadiasan sóhajtok, már alig várom, hogy végre megérkezzen George, elkezdjék venni a felvételeket, és alaposan is megfigyeljem, hogyan működik is egy ilyen. Szerencsére nem sokat kell várnom, egy egészen fiatal, rövid, tüsi hajú srác érkezik meg. Mosolyogva lép be, hátán a táskájával. Ha ő a hangmérnök vagy mi, akkor még a karrierje legelején járhat.
Először észre sem vesz, rögtön a fiúkhoz megy be, vált velük pár szót, bár szerintem már régen meg lett beszélve melyik dalon fognak dolgozni, illetve hogyan. Nevetnek, mutogat néhány dolgot, amit meg kell tenniük. Kérdőn néz a földön heverő gitárra, mire én pedig legszívesebben elbújnék a keverőpult mögött. Na, már csak ez kellett! Szépen sikerült bemutatkozom Calgary előtt!
Persze ezután rögtön felfigyel rám, furcsállva vonja össze a szemöldökét. Ezután Ryan szája mozog, valószínűleg megmagyarázza a jelenlétem. Tetézzék még a helyzetet, nem elég kínos így is...
Miután George otthagyja őket még néhány perc utasítás után, kijön. Már vigyorogva simít végig haján, elnéző tekintettel ül le mellém.
- Bocs, nem láttam, hogy valaki más is itt van - kényelmesedik el.
Vidám hangulatától én is rögtön feldobódom, az a fajta ember, aki puszta jelenlétével is képes jobb kedvre deríteni. Mellesleg pedig jól esik, amiért nem említi a gitáros-incidenst.
- Semmi gond - mosolygok rá, egészen szimpatikusnak tűnik.
- Avril, igaz? - vonja fel fél szemöldökét, szemében a csillogás segít elárulni, pontosan tudja a nevemet, minden bizonnyal Ryan jóvoltából.
- George, igaz? - utánozom jókedvűen.
- Teljes életnagyságban - nyújtja a kezét, kéregbarna íriszei az enyémbe fúródnak.
- Hát akkor üdv - fogadom el, finoman rázom meg.
- Szuper ez a kis ismerkedés fiatalok, de elkezdhetnénk? - nyílik ki hirtelen az ajtó, Mike kopasz feje búbja tűnik fel.
Észre se vettem, hogy miközben mi éppen csak pár szót váltottunk egymással, az egész zenekar minket bámul, közöttünk Ryan és Chad is. Nem is tudom melyik zavar a jobban.
Chad kérdőn felvonja a szemöldökét, látszólag hidegen hagyja, kivel nevetgélek, azt hiszem neki egyetlen kívánsága, hogy minél hamarabb eltűnjek a városból. Nem is tudom miképpen fogom megoldani az itt maradásomat, egy ilyen fantasztikus belépő után biztosan nem lesz könnyebb meggyőznöm őket, hogy nem okozok semmi gondot.
- Rendben, akkor álljatok be! - kéri őket George. Fején fülhallgató, mikrofonon keresztül adja az utasításokat.
Valószínűleg mindenki elfoglalja a kijelölt helyét, azonban én nem tudok másra figyelni, csupán Chad-re és mogorva arckifejezésére. Erősen markolja a mikrofont, mintha csak az élete múlna rajta. El sem mosolyodik, mégis türelmetlenül várja, hogy Daniel és Ryan még felnevessenek valamin. Úgy veszem észre, ő az egyetlen, aki már most teljesen komoly. Nyilván a rajongók is erre az arcára értették, hogy "hideg".
Fejemben akaratlanul rémlik fel a viselkedése, mikor a kijelentettem, én vágtam le a gitárját. Nem is tudom... Olyan, mintha két személyisége lenne. Egyrészt egy komoly, csendes, határozott valaki, akiből néha azonban előbújik egy laza, kicsit nagyképű, felvágott nyelvű ember. Fogalmam sincs melyik a valódi énje, de inkább az utóbbira tenném le a voksom. Valamiért csak egyszerűen nem igazán mutatja meg.
A hangok szép lassan belekúsznak a fülembe, az ismeretlen sorok egyszerre eljutnak a tudatomig, meghallom a dalt. Azt a dalt, ami nyilván többet jelent számukra, mint először képzelném. Már csak a mondanivalója is erről árulkodik. Olyan rosszez a címe. Egy családról szól, amiben az apa nem volt a gyerekek mellett, miközben felnőttek. Egy szétszakított családról.
Ha az elején még vidáman is kezdtek neki, a szám végére teljes csend telepszik a stúdióra. Senki sem szól, nem lenne mit. És talán ez pont így jó. Akkora hatást ért el, hogy én is képtelen lennék értelmes dolgot mondani. Vannak helyzetek, amikor a hallgatás sokkal több érzelmet képes magába foglalni, mint pár haszontalan, jelentéktelen szó.
Mike és Chad egymásra pillant, kissé fájdalmasan. Elismerő pillantás, keserű mosoly, elveszett arcok. És akkor leesik... Az ő apjukról szól.

- Igazam van, tényleg róla írták? - faggatom Ryan-t, miközben a fodrászszékben forgok.
A tegnapi stúdiózás után nem mertem rögtön rákérdezni a dologra, de ma már úgy érzem, nem nagyon feltűnő, ha hangot adok megérzésemnek. És hiába nem tűnik annak, a fodrászatnál ez pont tökéletes. A többiek nincsenek itt, és egy árva lelket nem érdekel miről beszélünk.
Ryan elégedetlenül nézegeti haját a tükörben, mindenáron vágatni szeretne a mai koncert előtt. Lehuppan, ideges pillantásokat intéz felém.
- Av, ez nem az én dolgom, ne kérdezgess róla - sóhajtja, türelmetlenül várja, míg a fodrásza, Jule megérkezik.
- Tudod, hogy tőle nem fogom megkérdezni - rázom meg egy kicsit a fejemet. Még akkor sem térnék rá egy ennyire kényes témára, ha jobban ismerném, és valamennyire szimpatizálnánk egymással, de így... Nem, semmi esély rá.
- Akkor sajnos nem tudod meg soha - rántja meg a vállát, erőltetetten vigyorog rám.
Mielőtt heves ellenkezésbe tudnék kezdeni, megérkezik a fekete hajú szépség, hogy hozzálásson Ryan roppant bonyolult hajának vágásához.
- A szokásosat? - nyomja a fejét a mosókagylóba, hogy jó alaposan megmossa a vágás előtt.
- Ha megtennéd - biccent, szemét lehunyva relaxál pár percig.
Hatalmasat sóhajtva fordulok el tőle, valószínűleg nem is fog beavatni. Tükörképemet meglátva kicsit elszomorodom, totálisan unalmasnak tűnök a szimpla szőke tincseimmel. Számat húzva ráncigálom egy tincsemet, ajkamba harapva sandítok oldalra, ahol Ryan még mindig pihen. Azt se bánnám, ha elaludna.
Feltűnés nélkül állok fel a forgós székből, halkan hagyom el a férfi-részelget. Izgatottan térek át a fodrászat másik oldalára.
Az ajtóban kicsit megrettenek a sok embertől. Mindenhol törölközőbe csavart fejű nők ülnek a két oldalt felállított tükrök előtt. Az egyszerű feketébe öltözött fodrászok közül vannak, akik seprűvel a kezükben takarítják össze a földre hullott tincseket. A legtöbbjük mégis egy pácienssel foglalkozik. Kedvesen beszélgetnek, néha még el is nevetik magukat. Talán egy fiatal lány van, akinek éppen nem akad dolga, a várakozóknak fenntartott kanapén olvasgat egy magazint.
Muszáj elmosolyodnom raszta haján, pontosan tudom, hogy szerencsém van. Egy olyan valaki kell, mint ő. Pontosan rá van szükségem.
És így történik, hogy tíz perccel később már ott ülök én is egy székben, miközben lelkesen magyarázok Mayának - mert így hívják - arról, mit is képzeltem el. Kis zöld itt, kevés rózsaszín ott és türkiz sem árt... A végéből vágjon, de ne keveset, és tépett legyen.
Ryan pontosan akkor érkezik meg, mikor a festés miatt egy fehér törölköző fed mindent. Természetesen már alapból mérges, amiért szólás nélkül léptem meg előle.
- Oké, bocsi, máskor ígérem nem hagylak ott - kezdem gyorsan, székemmel szórakozottan fordulok meg, hogy ne a tükörképéhez szóljak.
Csak megforgatja a szemeit, azt hiszem lassan már nem tud mit kezdeni velem. Ezért inkább óvatosan a hajamra mutat, furcsállva vonja össze szemöldökét.
- Milyen lesz?
Szívem szerint ódákat zengenék arról, milyen szuper, hogy színes tincsek fognak vegyülni benne. Mellesleg meg szeretném elkerülni a meglepődést, lehet, sokkal jobban fogja kezelni, ha fel tud készülni.
- Rózsaszín és zöld - rántom inkább csak meg lazán meg a vállamat, mintha semmiségről lenne szó. Mikor Ryan szeme elkerekedik, szemeimet lesütve vakarom meg homlokomat. - Hidd el, tök jó lesz!
- Ezt most komoly? - temeti arcát a tenyerébe, nem nagyon fogadja jól a dolgot. - Miért nem lehetett volna valami szolid?
Oké, a kérdés jogos lenne, de nem az én esetemben. Tudhatná, hogy szeretem a változásokat, és ha lehetőségem adódik rá, meg is teszem.
- Mert az nem én lennék! - küldök felé egy biztató mosolyt. - Majd meglátod, király lesz!
- Inkább nem nézem végig, ha nem gond - áll fel, kezével végigsimít a vállamon, bocsánatkérően indul el a kijárat felé. - Otthon találkozunk!
Fejemet rázva mosolygok utána, kicsit abszurd, hogy pont ő vár el tőlem "szolid" kinézetet, mikor annak idején az őrületbe kergette a nagyszüleimet a különböző stílusváltásokkal.
- Na, azt hiszem mostmár kész vagy - lép mögém Maya.
Feszülten figyelem, ahogyan lassan lehúzza a törölközőt, már alig várom, hogy végre meglássam magamat színes tincsekkel. Reménykedve várakozok, nehezen tudok nyugton maradni, túlságosan izgulok. Aztán amikor végleg elém tárul a hajam, szemem kikerekedik, kezemet szám elé kapva döbbenek le. Oké, ennyire nem akartam változtatni....
- Ez teljesen kék!