1. fejezet - Mielőtt

Drága Olvasók!

Nagyon szeretném megköszönni, hogy már tízen fel is iratkoztatok, mindenféle tartalom nélkül. Ez iszonyatosan jól esik, hálás vagyok ! Íme, itt is lenne az első magyar Avril Lavigne-Chad Kroeger fanfiction része. Fogadjátok sok szeretettel, és jó olvasást! :)


Sok-sok puszi, Azy

                                                                                                                                

július 27. 15:51




Szőke hajamat a szél összeborzolja, a rakoncátlan tincsek minduntalan az arcomba hullanak. Megigazítom a sapkát a fejemen, majd a táskám pántját is, ami már eléggé szétnyomta a vállamat. Halk sóhaj szökik ki a számon, összehúzott szemmel pillantok bele a tűző napfénybe. Előhalászom a telefonomat szakadtas farmerrövidnadrágom zsebéből, keserűen állapítom meg, hogy sajnos már jócskán délután van, hiába szerettem volna minél korábban érkezni. Mély lélegzetet veszek, aztán végleg magam mögött hagyom a kételkedéseimet. Új városba érkeztem, és remélhetőleg innen már egyenes út fog vezetni a sikerhez.
Elégedett mosoly kúszik fel arcomra, amint felnézek az előttem tornyosuló épületekre, a színtiszta kék égre. Szerencsére a júliusi időjárás nem annyira hideg, bár még így is csak húsz fok lehet. Nem túl sikeres a szerelésem, az ujjatlan felsőnek köszönhetően gyenge libabőr jelenik meg rajtam. Végigsimítok karomon, majd úgy döntök inkább felöltözök. Keresek a parkhoz közeli padot, a sporttáskámat kihúzva keresek egy vékonyabb, fekete pulcsit. Magamra rángatom, hosszú, szőke hajamat kiszabadítom a műszál fogságából, laza mozdulattal dobom hátra. Tekintetem ezután fekete bakancsomra esik, aminek szokás szerint lóg a cipőfűzője. Azt hiszem ezzel a kinézettel csak még inkább ki fogom akasztani Ryan-t.
Farzsebemből elráncigálom a gyűrött térképemet, ami Calgary városát mutatja. Minden igyekezetemmel próbálom kihámozni belőle hol is élhet a  huszonkilenc éves nagybátyám. Meg akarom találni, ő az egyetlen reményem. Benne van a zeneiparban, csak tud segíteni! Hat éve tagja a Nickelback nevezetű zenekarnak, háttérvokálosnak és gitárosnak is szuper, a magam tizennyolc évével teljesen levett a lábamról. Már csak abban reménykedem, hogy rokonnak legalább ennyire jófej, és nem bánja, ha egy kicsit szeretnék tanulni tőle. Tavasszal leérettségiztem, most már teljes erőmmel a zenére koncentrálhatok.
Bátorságot gyűjtve elindulok a városba befelé, a reptérről idevezető út nem volt túlságosan egyszerű, a büdös buszon való utazást sem fogom a szívembe zárni. És ha jól sejtem, megint ugyanez fog rám várni. Hatalmasat sóhajtva emlékeztetem magamat, hogy tulajdonképpen az álmaimért jöttem ide, nem szabad ilyen könnyen feladni.
Merengésemből a telefonom hangja rángat ki, a képernyőn anya képe jelenik meg. Idegesen harapok az ajkamba, remegő ujjakkal utasítom el a hívást. Nyilvánvalóan megtalálta a hűtőn hagyott levelemet, és amiatt keres.
A szökésemet jól átgondoltam, és szándékosan hagytam ki belőle anyát Egy éve tervezgetem, hogy a sikeres érettségi gyanánt kapott pénzösszeget erre fordítom. Csak sajnos anya hiába akar támogatni, ebben nem akar. Nehezen fogadja el, hogy a saját utamat akarom járni, és a zene az egyetlen, ami érdekel...

Leugrom a busz lépcsőjéről, vágyakozva emelem kék szemeimet a hatalmas felhőkarcolóra aminek legalább negyven emeletesnek kell lennie. Ha minden igaz pontosan az előttem lévő épületben van Ryan és a banda többi tagja Mike, Chad és Daniel stúdiója.

- Menjünk - biztatom magamat, majd mély levegőt veszek.
A lábam mégsem mozdul, és pár járókelő immáron idegesen kerül ki, hiszen az út közepén ácsorgok. Csak ezért is meg kell indulnom. Széles lépcsők vezetnek fel, utána pár méter után már ott is van a bejárat. Elé érve kíváncsian bámulok be az ajtón, orromat a hideg üvegnek nyomva tekintgetek. Izgatottan nyitok be, el sem hiszem, hogy ideáig eljutottam. 
Az előtér tömve van, aktatáskás, öltönyös férfiak járkálnak fel-alá, kezükben Iphone-nal telefonálnak, míg a nők elegáns kis kosztümöket viselve tipegnek. A bejárattal szemben egy nagy információs pult van, mögötte világoskék egyenöltözetben az itt dolgozók. A két lift félpercenként érkezik és megy, nagy tömegek utaznak vele. 
Megrémiszt a sok ember, nem sok kell, hogy sikítva rohanjak el. Kezdem úgy érezni, rossz ötlet volt egyedül jönni. Feketére lakkozott körmeimet piszkálva állok gyorsan félre, mielőtt még valaki félrelökne. Teljesen kilógok, csoda, hogy az egyik biztonsági őr nem fog meg és cipel ki. 
Bakancsom magától indul meg, lassú, bizonytalan léptekkel haladok előre, majd a pultnál az egyik segítőkész fiatal lánytól kérek segítséget.
- Elnézést, a Nickelback stúdiójába szeretnék felmenni - közlöm, idegesen méricskélem a tágas belteret.
- Sajnálom, de nem engedhetlek fel csak így - csóválja meg a fejét, sajnálattal tekint rám.
- De az egyik tag a bácsikám - magyarázkodom. 
- Tényleg nem tehetek semmit - húzza a száját. - Ha szeretnéd várd meg, hátha szerencsével jársz - ajánlja a fekete bőrkanapék felé mutatva.
Kétségbeesetten méregetem a kényelmesnek tűnő bútorokat, amin nem kevesen foglalnak helyet. Semmi humorom akár órákat ott várakozni, miközben lehet meg se jelenik.
- Rendben, köszönöm - bólintok, majd elfordulva már tárcsázom is Ryan számát. Első hívásra fel sem veszi, viszont a következőnél már nem kell csalódnom. 
- Avril? Na mi az, mikorra megyek a reptérre? - kérdezi rögtön, hangjára automatikusan mosolyodom el. 
Igen, Ryan tud az érkezésemről, hiszen vele beszéltem már, az más dolog, hogy úgy tudja, csak pár napig fogok nála lakni. Az igazság az, hogy ő és anya rosszban vannak. Anya azt hiszi, azért mert Ryan rockzenész, már egyből őrült, és felelőtlen. Jó igaz, nem éppen a komolyságról híres, de attól függetlenül szerintem rosszul lett megítélve. Mindegy is, a lényeg ugyanaz. Ők ketten nem beszélnek egymással, így anya biztosan nem fecsegi el, mi is valódi szándékom.
- Nem kell, itt is vagyok a stúdiónál, csak éppen nem engednek fel - húzom el a számat, remélem, tud valami megoldást találni.
- Szólhattál volna... - dorgál le egy kissé, de aztán ismét vidáman folytatja: - Nézd, magyarázd meg az biztonsági őrnek a helyzetet, aztán elmondom a belépőkártyám számát - próbálkozik. 
- Keresek papírt és tollat - teszem félre a telefont, zsebemből kikutatom a térképet. A pulton hever pár kék 'Roadrunner Records'-os, így remélem senki sem veszi észre, hogy kölcsönlopok egyet. A térképet megfordítom, az üres oldalára kezdem lefirkantani a számokat. Mikor ezzel megvagyok, még kérdezek párat, hogy pontosan merre is menjek, majd szakítom a vonalat. 

A dolog kicsit nehezebben ment, mint gondoltam volna, nem nagyon akartak hinni nekem még a kártya számával se, így Ryan-nek telefonálnia kellett egyet, hogy ugyan már, engedjenek be. Nem mondom, hogy nem volt kínos. 

De szerencsére végre itt vagyok. Kettő darab nagy - na jó, hatalmas - részből áll. Egyrészt van maga a stúdió, ahol a felvételeket készítik, illetve az irányító szoba. Mindkettő igazán profinak néz ki, bevallom őszintén a keverőpulton egyetlen egy gombot sem ismerek fel. Azt hiszem igazán bajban lennék, ha nekem kellene a hangokat kevernem. Hát amúgy sem szándékoztam soha hangmérnök lenni, inkább maradok a szimpla éneklesnél.
A bizonyára rendesen szigetelt stúdióban ott áll Daniel dobfelszerelése, illetve Mike, Ryan és Chad gitárja is. Tekintetem nyomban megakad a kitűnő állapotban lévő, sötét Les Paul gitáron. Számat eltátva lépek kicsit közelebb, óvatosan érintem meg a fát, el sem hiszem, hogy ilyet láthatok. Az én ócska, telematricázott hangszeremhez képest ez lenyűgöző.
Lopva az órámra tekintek, örömmel állapítom meg, talán még van időm. Lassan leemelem a tartójáról, kezemben fel-le emelgetve határozom meg a súlyát. 
- Gyönyörű - suttogom elképedve.
Egyszerűen levágom magamat a földre, törökülésbe helyezkedve veszem magamhoz Chad gitárját, és játszani kezdek rajta. Az általam írt szám akkordjai először csak félénken, majd egyre erősebben hangzanak fel, és amikor már úgy érzem, teljesen ráéreztem, halkan énekelni kezdek. Szememet le sem veszem ujjaimról, amik ritmusosan pendítik meg a húrokat. A hozzám igazán közel álló soroknál akaratlan mosolyra húzom a számat. 
Teljesen elfeledkezem arról, hogy tulajdonképpen engedély nélkül használom más gitárját. Semmi másra nem koncentrálok, csak a zenére, ami szép lassan megtölti az elmémet, és végül teljesen átveszi fölöttem az irányítást.
- Hé, Avril! - nyit valaki hirtelen rám, én pedig összerezzenek. A dalnak vége szakad, mintha sose lett volna.
Szívverésem rögtön lenyugszik, mikor csak Ryan alakját látom. Az évek alatt nem sokat változott, szinte még ha mindig tizenéves lenne. Na jó, talán azzal a kivétellel, hogy férfiasabb lett. Arcát szokás szerint borosta keresztezi. Vékonyabb, barna szemei barátságosan csillognak, mosolya százwattos, és képes azt éreztetni velem még ennyi idő után is, hogy az ember képes örökké fiatal maradni.
- Ryan! - vigyorodok el, majd a gitárt egy könnyed mozdulattal a földre vágva rohamozom meg. Vékony karjaimat szorosan a nyaka köré fonom, szinte úgy kapaszkodom, mintha egy kismajom lennék.
- Megfojtasz! - nevet fel, de azért visszaölel. 
Az igazság az, hogy nem igazán hasonlítok anyára, mindig is jobban kijöttem Ryan-nel, hiszen rengeteg közös pontunk van. Kicsit olyan érzés, mintha a bátyám lenne. 
- Bocs - röhögök fel, még mindig levakarhatatlan vidámsággal az arcomon. 
Ekkor nézek a háta mögé, és veszem tudomásul, hogy szörnyen meglepő módon nem egyedül érkezett. Már ismerem Daniel-t és Mike-ot, hiszen korábbi látogatásaim alkalmával sikerült találkoznom velük. Egyedül Chad volt mindig elfoglalt, egyszer sem láttam, ahogyan most sincs itt. Sok mindent hallottam róla, meleget, hideget egyaránt. Valakik azt mondják szörnyen komoly és alig mosolyog, míg Ryan elmondása szerint csak meg kell ismerni, egyáltalán nem olyan elviselhetetlen.
- Jó újra látni - mosoly rám Mike.
- Téged is - viszonozom a gesztust, majd kicsit lazábban hozzáteszem: - Bár annyira rövid lett a hajad, hogy alig ismerek rád! 
Felnevet, de nem szól többet, ugyanis zsebében elégedetlenül csendül fel a telefonja, így egy elnéző tekintettel, és egy 'bocs' motyogással sarkon is fordul és kimegy. 
Daniel-t egy visszafogottabb módon köszöntöm, hiszen egyáltalán nem vagyunk közeli viszonyban, hiába töltöttünk sok időt együtt Ryan miatt. Így egy halovány mosoly után el is indul a dobok felé, csak hogy leellenőrizze milyen állapotban van. 
- Amint megérkezik George már kezdjük is a felvételeket - dörzsöli össze izgatottan a kezeit Ryan. - Av, te majd kintről nézheted, rendben? 
- Persze, tökéletes lesz - biztosítom róla, majd kicsit értetlenül felmérem a helyzetet.
Daniel már elfoglalta a helyét a dobok mögött, a telefonját nyomkodva beszélget valakivel, Mike még mindig kint telefonál, Ryan természetesen mellettem áll, de Chad sehol. Érdekel, merre lehet, de közel sem annyira, hogy meg is kérdezzek róla valakit. 
- Miért van a földön a Les Paul gitár? - szegezi nekem Mike a kérdést, amint visszaérkezik.
Kérdőn, mégsem szigorúan pillant felém, egyértelmű, hogy én hagytam ott.
- Én csak - kezdek magyarázkodni, de Daniel félbeszakít.
- Szerintem jobban jársz, ha visszateszed a helyére, mielőtt... - A dolog úgy történik, hogy Daniel sem tudja befejezni. A mielőtt fél másodperc alatt eltűnik, és helyette késő lesz. 
Zavarodottan ráncolom a szemöldökömet, keresem az okát, miért marad függőben az a mondat. Tekintetem rátalál az ajtóban álló személyre. Szőkésbarna haja össze-kuszálva meredezik felfele, komoly arckifejezése egyszerre ijeszt meg és taszít. Izmos karjait összefonja maga előtt, szemöldökét felvonva mered a földre dobott gitárra. Aztán szépen lassan felemeli, kék íriszeit az enyémbe fúrja.
És ekkor több dolog történik egyszerre. Daniel visszafogott vigyorgása halk nevetésbe torkollik, úgy tűnik élvezi a helyzetet. Mike inkább hitetlenül mered rám, amolyan sajnálkozó pillantásokkal jutalmaz, míg Ryan érdeklődve figyel, várva, hátha közbe kellene lépni. A különös ebben az, hogy a reakcióik hamarabb érkeznek, mint hogy Chad bármit is tett volna. Ezek szerint nekik a feszült hallgatása is jelent valamit.
Óvatosan a földön hagyott gitárra nézek, próbálom megérteni miért olyan nagy ügy. Elvégre csak nem a helyére tettem vissza, nem lett semmi baja. Éppen ezért félelem nélkül bámulok vissza Chad-re, kicsit kihúzom magamat, türelmesen várom, mit lép.
- Hozzányúltál a gitáromhoz? - kérdezi lassan és tagoltan, megtévesztő nyugodtsággal.
Olyan, mint egy csendesen ketyegő bomba, ami a bármelyik percben felrobbanhat.
Körülbelül három másodpercem van kinyögni valamit, mielőtt tényleg felidegesítem. Viszont két választásom. Pofátlan módon rögtön beismerem, hogy én voltam, vagy egyből egy bocsánatkéréssel kezdek. Ha az első mellett döntök, valószínűleg elásom magamat a hátralévő időkre nézve, és nehezebb lesz meggyőznöm Ryan-t, hadd maradjak vele.
Három.
De képtelen lennék úgy kimondani, mennyire sajnálom a dolgot, mikor nem igaz.
Kettő.
Nem is tettem semmi rosszat.
Egy.
- Igen.

Kezdés

Sziasztok! 

Örömmel kezdem el a "Let me go", vagy ha úgy tetszik "Engedj el!" c. blogomat, aminek két főszereplője Avril Lavigne és Chad Kroeger lesz. Mindketten kanadai zenészek, Avril pop-rock előadó, míg Chad a Nickelback nevezetű rockbanda frontembere, énekese. A való életben egy párt alkotnak, nyáron össze is házasodtak, ezért gondoltam, hogy jó lenne megírni a történetüket, ami sok helyen el fog térni a valóságtól, de ugyanúgy lesznek benne valós elemek. Remélem örömmel fogadjátok majd! :) 
Az első rész jövő hét szerdán fog érkezni! 

Millió puszi, Azy