6. fejezet - Ennyire egyszerű

Drága, felülmúlhatatlan, pótolhatatlan Olvasóim!

Íme itt az újabb rész, és gondolom feltűnt, hogy maximum két hetente fog jönni, ha megy hamarabb, akkor természetesen ki fogom tenni.
Szeretném elmondani, mennyire, de mennyire örülök, amiért még ezek ellenére mindig vagytok, akik itt vannak az oldalon! Fantasztikus érzés, komolyan, nem számítottam erre, hatalmas köszönet mindegyikőtöknek! Csodálatosak vagytok, köszönöm még egyszer, amiért olvastok és írtok!

Sok sok puszi és még több szeretet, Azy
_________________________________________________________________

július 29. 1:02


Ő nem Te!
De lehetne!
Fejemben újra és újra lejátszom az ominózus pillanatot, próbálom összerakni a darabkákat. Chad azért védett meg, mert csináltam valamit, amit egyszer ő is? Ha igen, csak azt kéne tudnom mégis mit.
- Tessék - nyújt felém egy bögre szilvás teát, ami a melegtől gőzölög. Felé nyúlok, figyelek, hogy még véletlenül se érjen össze a kezünk. Óvatosan elveszem, halk köszönetet mormolok. Belekortyolok, de iszonyatosan forró, a hirtelen ért fájdalomtól felszisszenek.
A konyhában állunk, Chad csinált teát, azt hiszem láthatta rajtam, mennyire átfagytam. Arcot ettől függetlenül még mindig nem mostam, tudni sem akarom, hogyan nézek ki. Csoda, hogy nem rémül meg, amikor rám néz. Nem mintha ez olyan gyakran megesne.
- Van egy vendégszoba, ott tudsz majd aludni - közli, miközben magának fekete teát csinál.
Akaratlanul összevonom a szemöldökömet. Kicsit furcsának tartom, mégis minek iszik késő este ilyet?
- Mégis meddig akarsz fent maradni? - hagyom figyelmen kívül a bejelentését, tekintetemet az fekete bögréjére szegezem.
- Úgyse lennék képes aludni - rázza meg a fejét.
Váratlan, amiért normális válasz ér, kicsit tartottam tőle, hogy bunkón melegebb éghajlatra küld. Tőle ez lenne a megszokott.
Nekitámasztom a csípőmet a konyhapultnak, egy ideig még erősen szemezek a fekete-fehér csempével, utána mély levegőt veszek. Egyszer élünk, és most már nem mindegy, mennyire kínosan távozok majd?
- Miért engedted meg, hogy idejöjjek? - szegezem neki a kérdést, kék szememet végre hajlandó vagyok rá emelni. Nyelek egy aprót, érzem, ahogyan a szívverésem kicsit felgyorsul. Ha most ismét paraszt lesz, inkább nyeljen el a föld.
Chad úgy tesz, mintha fogalma se lenne miről beszélek, összevonja a szemöldökét, egy kérdés nélkül adja tudtomra, hogy nem érti a dolgot. Mintha olyan naiv lennék! Csak nem gondolja komolyan, hogy nem hallottam a közte és Daniel között lezajlott beszélgetést?
- Daniel azt mondta te nem vagy én - sóhajtok egyet, felbátorodva azon, hogyha egyszer belekezdtem ebbe, nem táncolok addig vissza, míg nem lesz őszinte. - Mire azt felelted, lehetnék - mondom halkan.
Mikor megszakítja a szemkontaktust, és hátat fordít, bögréjét hanyagul dobja be a mosogatógépbe, mégis elmegy a kedvem az egésztől.
Zavartan vakarom meg a homlokomat, utána hitetlenségemben beletúrok a hajamba.
- Mit is vártam? - csapom kicsit túl hevesen a pultra a teát, sarkon fordulok.
Vegyes érzelmekkel trappolok fel a lépcsőn, ahol megtorpanok. Tulajdonképpen halvány lila gőzöm sincs, melyik lehet a vendégszoba, ezért találomra nyitogatok be. Egy dolgozó után már meg is találom, az egyszerűségéből ítélve nem lehet más. Fekete bőr garnitúra, tágas belső tér, magas és nagy ablakok, ízléses sötét redőnnyel. Franciaágy és hatalmas plazma tévé, mert miért is ne? Külön fürdőszoba, szimpla fehér színekkel. Tiszta törülközők, egy érintetlen tisztasági csomag, férfi és női tusfürdővel is ellátva, fogkefe, egy hajkefe. Hűha, elég menő.
Ha nem lennék dühös egész biztosan csapkodnék örömömben, amiért egy szállodákat megszégyenítő házban aludhatok, ahol minden olyan, mint amilyenre én is szeretném. De a tudat, hogy itt minden Chad-é vagy legalábbis az ő keze által kerül ide, egyből felhergel. Mérges, szörnyen mérges vagyok rá. Dühít, mert nem tud rendesen válaszolni még egy ilyen nyomorult kérdésre sem. Nem vesz figyelembe, átnéz rajtam, utál, utána összezavar, csakhogy az idegeimre menjen.
- Ahr - morgom, idegességemben ledobom a kabátját, egyenesen a sarokba, miután jól neveltségemhez hűen totális túlzásnak tartom, hogy az ablakon keresztül szabaduljak meg tőle.
Hajamat fejem tetején összegumizom, talán kicsit túl nagy erővel, így néhány kék hajszál bánja. Arcomon már újra folynak a könnyek, bármennyire is meg akarom állítani őket, nem működik. Ahhoz túlságosan is érzékeny vagyok.
A még mindig hideg ruháimat a földre hajítom, fehérneműben zárkózom be a fürdőbe. Normális esetben utálok fürdeni, de jelen helyzetben az egyetlen reményemet most csak ez jelenti. Muszáj megnyugodnom, mielőtt az egész világot elküldeném a jó büdös francba.
Találok finom illatú habfürdőket, így kiválasztok egyet és teleöntöm vele a kádat. Bármennyire is nevetséges bosszú, kis örömmel tölt el a tudat, amiért legalább a felét elhasználom. Nesze neked Chad Kroeger, így hívj meg magadhoz legközelebb...
Legszívesebben felhívnám Mayát, de a telefonom és annak maradványai az utcán maradtak, és valószínűleg már nem venném semmi hasznát. Hatalmas sóhaj szökik ki a számon, utálom a gondolatot, hogy semmi kapcsolatom a külvilággal.
Miután kis híján elalszok a vízben, úgy döntök, eleget voltam már vízben, na meg le is nyugodtam. Még gyorsan megeresztek egy zuhanyt, majd egy vastag törülközőt magam köré tekerve lépek ki a kádból. A tükör teljesen párás, ezért inkább kinyitom az ajtót, hogy meleg kimenjen, és így megtudjam szemlélni a nyilván borzalmas kinézetemet. Addig is fogat mosok, kék hajamat egy jó alapos kifésülés után kiengedve hagyom.
- Te jó ég - suttogom ijedten, mikor végre tiszta lesz a kép. Túlságosan tiszta.
A sminkem elkenődött, az arcom és szemem piros, bőröm száraz. Akárcsak egy menekülté. Rekordgyorsan szabadulok meg a feketeségtől, hideg vízzel alaposan megmosakszom, és végre egy elfogadható látvány tárul elém. Bár még így is túl sápadt vagyok, és kék szemeim már horror filmbe illően üvegesek.
Inkább nem merülök el jobban a dologban, kihúzom a dugót, kiöblítem magam után a kádat, a fürdőszobát magam mögött hagyom, és a fehérneműimet gyorsan visszarángatva magamra bebújok az ágyba. Leoltom az kis komód melletti lámpát. Szemeimet erőszakosan hunyom le, egyedül csak aludni szeretnék. Álmodni, hogy ne kelljen azon gondolkoznom mi lesz holnap.
Zenélni szeretnék, mindennél jobban, de senki se támogat, senki se hisz bennem. Mégis mire megyek azzal, ha visszamegyek anyához, és azt teszem, amit mond? Nem fogok megszeretni egy olyan iskolát, ami totálisan távol áll tőlem. Nem fogom azt tenni, amit ő akar. Utálom, ha megmondják milyennek kéne lennem, mit kellene csinálnom. Néha úgy érzem helyettem akar élni. Tudom, hogy csak meg szeretne adni mindent, amiben sajnos ő nem részesülhetett, de meg kell értenie, hogy külön emberek vagyunk, különböző vágyakkal. Ha ketrecbe zár, és irányít, biztos nem leszek boldog.
Oldalra fordulok, fél lábamat felhúzom, fejemben érzelmek és gondolatok keserű egyvelege kavarog. Semmi értelmes megoldás nem jut eszembe. Ryan nem engedi, hogy velük menjek, anya ugyan nem rángat vissza, de egész biztosan irtózatosan csalódott, nem mellesleg dühös. Igen, ha most nagyon dramatikus akarnék lenni, akkor azt mondhatnám, hogy nincs otthonom. Vagy azt, hogy pontosan az az otthonom, ahol zene van, de az biztosan nem az én közelemben fog előfordulni...
Az a baj, hogy senki nem készített fel erre.
Figyelmeztettek, hogy ne nyúljunk a forró sütőhöz, ránk ordítottak, ha kirohantunk az úttestre, büntetésbe raktak, amikor nem értünk haza éjfél előtt. De sosem mondták, mennyire vigyázni kell, mert könnyen összetörhetik a szívünket, hogy túl hamar felnőhetünk, és hogy az álmaink nem mindig teljesülhetnek.
Senki sem készített fel a csalódásra.

Másnap reggel korán kelek fel, még egy gyors zuhanyt megeresztek, fogat és arcot mosok, majd a tegnapi ruháimat visszakapom magamra. Kék hajamat egy laza copfba fogom, nem érdekel, hogy nyilván totálisan ronda lehetek smink nélkül, kisírt szemekkel.
Nagyjából rendet hagyok magam után, de Chad kabátját "már csak azért sem"- alapon hagyom a sarokban.
Halkan nyitom ki az ajtót, reménykedem, hogy ki tudok surranni, semmi kedvem találkozni vele. Nem kell több hegyi beszéd. Úgyis csak ugyanazt hajtogatná, mint Ryan. Ő is tiniként kezelne.
Halkan, mégis gyorsan megyek le a lépcsőn, amikor sejtésem szerint sehol senki, az kijárat felé iszkolok. Kezem szinte már a kilincsen, de a jó szerencse soha nem hagy el, Chad köhögése szakít félbe. Most már mindegy-gondolattal a fejemben hatalmasat sóhajtok, és megfordulok.
- Leléptem - vágom oda kissé dacosan, fáradt kifejezést öltök magamra, reménykedem benne, hogy hamar lerendezzük ezt az egészet. Mindösszesen el akarok innen húzni, lehetőleg minél messzebb.
- Megsértődtél, amiért haza kell menned? - vonja fel a fél szemöldökét. Arcán gyenge borosta tükröződik, kék szeme kimerült, ha jól látom, nem is aludt az éjszaka. Te jó ég, hogyan bírta ki?
- Nem - forgatom meg a szemeimet.
- Tudod, nem gondoltam volna - rázza meg a fejét.
Érzem, sőt tudom, hogy provokálni akar, csak nem tudom miért.
- Mi van?
- Mit fogsz csinálni ezután? - vonja fel a fél szemöldökét, várakozóan emeli rám a tekintetét. Komolynak tűnik, mégis viccet szeretne csinálni belőlem. - Folytatni fogod a zenélést?
- Honnan tudod ezt, és egyáltalán mi közöd van hozzá? - fakadok ki, megelégelem, amit csinál. - Arra számítasz, hogy megosztok veled bármit is, miután te semmibe veszel?
Chad nyugodt marad, nem hozom ki a sodrából. Pontosan tudja, miért viselkedek így. Tulajdonképpen nem rá vagyok dühös. Jó, persze idegesít, hogy nem tudom miért engedett a házába, viszont sokkal inkább az a bajom, hogy belül én is tudom, itt vége van. Kész, nem harcolhatok mindenkivel szemben. Egyedül nem megy.
- Szerinted nekünk könnyű volt? - Hangja zavartalan, higgadtan kérdezi meg. - A semmiből indultunk, nem volt egy tehetségkutató, ami felfedezett volna. Nem volt egy híres ember, aki felkarolt volna. Nem nyomták a pénzt a kezünkbe, hogy "oké, fordítsátok a zenétekre" - hívja fel rá a figyelmem. - Önerőből küzdöttük fel magunkat idáig.
Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de megrendít. Elbizonytalanodom, már sejtem, mire játszik. Igen, kitartóak voltak, megállíthatatlanok. Felnézek rájuk, becsülöm őket ezért. De ez róluk szól, ez meg pedig rólam.
- És feladtuk? - Költői kérdés, nem kell rá válasz. - Nem - ad mégis, fejét csóválja.
Beleiszik a bögréjébe, amivel valószínűleg már kávé van. Megdörzsöli az arcát, rövid hajába túr, ásít egyet. Azt hiszem véget ér a nagy filozófia bölcselkedés.
- Mit akarsz, mit tegyek? - tárom szét a kezeimet tanácstalanul, hiába jött át a lényeg, egy ilyen helyzetben mit tudok vele kezdeni? Legyen egy kicsit egyértelműbb!
- Anyukád azt akarja, hogy tanulj egyetemen, amire tudjuk ösztöndíjas vagy -  vet rám egy jelentőségteljes pillantást.
Az ösztöndíj és a egyetem hallatára elfintorodom, eddig próbáltam teljesen kiűzni a fejemből még a gondolatot is. Nem akarok oda menni, nem és kész.
- Ryan minek beszél ilyenekről? - dünnyögöm inkább.
- Te pedig zenélni akarsz -folytatja. Aztán bele bámul a szemembe, amitől kicsit összerándul a gyomrom, de leküzdöm. - A jó dolgok általában váratnak magukra, így várj pár évet, tanulj zenét, és ha még mindig ezt akarod csinálni, gyere vissza - rántja meg a vállát. - Ez ennyire egyszerű.
Lesokkolva állok, teljesen ledöbbenten. Először is, elképesztően meglepő ez az egész. Chad befogadott, most pedig még jó tanácsokkal is ellát, amik kivételesen nem arról szólnak, hogy húzzak vissza. Támogat, azt mondja, ne adjam fel.
Tanácstalanul bámulok rá, hatalmasat nyelek, úgy érzem egy percen belül sírni fogok.
- Miért vagy most ilyen? - suttogom halkan, felfoghatatlan az egész.
Találkozunk a tekintetünk, de az övébe szinte fáj belenézni. Fájdalmas, keserű. Összeszorul tőle a torkom.
- Mert bárcsak bennem is hitt volna valaki...

5. fejezet - Megőrülök

Drága Olvasóim!

Nagyon sajnálom, amiért csak most jutott időm erre a részre, próbáltam hamarabb, de nem ment. Remélem azért nem haragszotok, és még így is lesz kedvetek olvasni a blogot!
Rettenetesen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, komolyan hihetetlen édesek vagytok mind, nem fogom elfelejteni, hogy most is mellettem álltok, köszönöm, köszönöm, ez többet jelent, mint képzelitek!

Millió puszi, Azy
________________________________________________________________

július 29. 0:12


A szívem a torkomban dobog, ajkamat már véresre haraptam, csak várok. Várok egy olyan válaszra, ami képes lenne megváltoztatni az életemet. Várok egy olyan válaszra, ami segítene megtalálni a helyemet a világban. A zene az életemben kulcsfontosságú, el sem tudom képzelni nélküle az életem. 
Ryan arca elkomolyul, úgy vizslat, mintha nem értené a dolgot, utána hihetetlenül elröhögi magát.
- Avril, kérlek - dörzsöli meg a homlokát, nyom egy puszit az arcomra, kikerül. - Megyek aludni - indul el fel az emeleten, de megállítom.
- Nem viccelek - fonom össze karjaimat a mellkasom előtt. - Komolyan veletek akarok menni, látni akarom, milyen is ez - magyarázom. - Segíthetnél, hogy beleszokjak.
Bármennyire is erősnek akarok mutatkozni, belül majd megöl az idegesség. Oké, nem pont így képzeltem a dolgot, azt reméltem, sokkal meggyőzőbb leszek, és Ryan is könnyebben adja be a derekát.
- Mégis mibe akarsz beleszokni? - fordul vissza, széttárja  a kezeit, furcsállóan vonja össze a szemöldökét.
- Ryan, a fenébe is már, a zenével akarok foglalkozni - csattanok fel kicsit erősebb hangerővel, mint illene. Gyorsan állítok magamon, kérlelően pillantok rá. - Ez az álmom.
Nem szól semmit, csendesen méreget. 
- A turnéra semmiképpen nem kísérhetsz el - közli végül némi habozás után. 
A szívem szinte kettéhasad, millió darabra hullik, egyenesen a padlóra. Leállhatnék összeszedegetni, de semmi értelme, mert tudom, itt még nincs vége. Fog még jobban fájni, az álmom is vele együtt a porban végzi.
- Miért nem? - kérdezem halkan, szinte már esedezve. 
- Mert nem lehet, nem neked való - röhögi el magát kínosan Ryan, nehezére esik ilyenekről beszélnie velem. Nem akar bántani, de azt szeretné, ha visszaszállnék a földre. - És ha holnap Judy idejön ő is ezt fogja mondani! 
- Nem fog idejönni - motyogom bosszúsan, eléggé halkan, de pont eléggé hangosan ahhoz, hogy Ryan meghallja.
- Parancsolsz? - vonja fel a szemöldökét, de mikor csak lesütöm a szememet, kezd rájönni. Mély levegőt vesz, lassan kifújja, minden erejével azon van, hogy megőrizze a hidegvérét. - Tudja, hogy itt vagy?
- Igen - bólintok. - Meg azt is, hogy itt akarok maradni...
- És elengedett? - lépked le a lépcsőn, én pedig kicsit hátrálok. Akármennyire is jófej nagybácsi az nem jelenti azt, hogy nem ordít jól le, ha szükséges. 
Nem válaszolok, félve birizgálom a bőrkarkötőimet. Valahogyan érzem, hogy a vulkán most fog kitörni, így még a nyakamat is kissé behúzom. A hallgatásom mindent elárul, végem van.
- Avril Ramona Lavigne, te elmertél szökni otthonról? - üvölt teljes torokból, arca kivörösödött, nem bírja felfogni, amit tettem. - Te jó ég, mégis mit gondolsz magadról? - kap a fejéhez, csalódottan rázza a fejét. - Tényleg úgy viselkedsz, mint egy tizennyolc éves, mégis hogy képzelted el, hogy velünk gyere? 
Tudom, hogy rosszat tettem, tudom, hogy nem így kellett volna. De azt is tudom, hogy ezt akarom, méghozzá mindennél jobban. 
- Értsd meg... - kezdenék bele, de Ryan nem hallgat meg. 
- Elegem van! - kiált rám. - Holnap hazamész, nincs vita - zárja le, sarkon fordul, dühödt léptekkel megy fel az emeletre.
Nekem is elegem van! Elegem van, amiért mindenki tudja hol a helye, csak én nem. Elegem van, hogy senkit se érdekel igazán, mit szeretnék. Elegem van, mert egyedül érzem magamat, senki sem támogat. Azt mondják hagyjam abba, adjam fel, de mégis hogyan lennék rá képes, mikor ez az egyetlen dolog, amit szeretek csinálni? 
A tehetetlenség dühének könnyei folynak végig az arcomon, elönt a méreg. Nem hallgat meg, nem figyel, nem érdekli. Persze, csak meg akar tőlem szabadulni, nem bír velem, ezért elküld. Rohadjon meg!
Ideges vagyok és igazságtalan. Tisztában vagyok vele, hogy Ryan-nek igaza van, de jól esik rajta kitölteni mindent, mikor tulajdonképpen az egész világra mérges vagyok. Mert az élet is igazságtalan.
Felkapom a bakancsomat és a kabátomat, meggondolás nélkül tépem fel az ajtót, hogy majd jól bevágjam magam után. Ha nem akar látni, ám legyen. Nem fog.
Csak rohanok, fogalmam sincs hova, pusztán jól esik. Mélyen azt remélem, hogy kifuthatok a világból, mert senkit se akarok látni. Nem akarom senki kiosztását, okoskodását, véleményét. Mindösszesen arra vágyom, hogy legyen valaki, aki figyelmesen végig hallgat. Aki támogat, aki mellettem áll.
Nem figyeltem merre szaladok, csak el, minél messzebbre. A telefonom szüntelenül csörög, Ryan nyilván észrevette, hogy nem voltam hajlandó ott maradni. Gondolkodás nélkül kinyomom. Ha ő nem volt hajlandó figyelembe venni, én sem fogom. Egy éretlen tizennyolc évesnek tart? Oké, akkor úgy is fogok viselkedni.
Metróról buszra szállok, kimerülésig rohanok. Észre sem veszemem de egészen a Roadrunner Records-ig jutok. Lihegve támaszkodom a térdemre, fogalmam sincs mit fogok ezután tenni, teljesen kifulladtam.
- A rohadt életbe - szitkozódom, semmi se jön össze. Elsírom magamat, tanácstalan vagyok. Lerogyok a hideg lépcsőre, tulajdonképpen az se érdekel, ha éppen most fázok fel.
Kék hajamba túrok, idegesen tépek bele, próbálok megnyugodni, mégsem megy. A telefonom újra megszólal, ezúttal üzenet érkezik. Ryan-től jött. Dühösen meredek rá, aztán a telefont egyszerűen a földhöz vágom, mintha bármiről is tehetne. Ettől még inkább sírásra fakadok. Megőrülök, elegem van mindenből!
Beszédfoszlányokat hallok magam mögül, de nem fordulok meg. Fejemet egészen az ölembe hajtom, remélem, hogy hamar elmennek. Ketten vannak, egyre közelebb érnek. Egyszer csak abbamarad, legszívesebben megnézném miért álltak meg.
Az egyikük átugorja a három lépcsőfokot, egyenesen megáll előttem. Reszketek, nem merek felnézni.
- Törpilla?
Rémülten kapom fel a fejemet, Daniel áll előttem. Először vigyorog, de hamar lefagy az arcáról. Rendben, valószínűleg a halálsápadt fehér bőröm és a szétfolyt sminkem nem mutat túl jól. Még szerencse, hogy nem látom magamat. Azt hiszem még én is sokkot kapnék.
- Baj van? - komolyul el, leguggol. - Hallod, válaszolj! - ráz meg egy kicsit.
Nem bírok a szemébe nézni, magamra rántom a kapucnit, bár már késő. Ha előbb tettem volna a kék hajam nem árult volna el. Ez a tudat csak még inkább az őrületbe kerget. Hallom, ahogyan kicsit megroppan a térde, mikor feláll. Odamegy a másik emberhez, beszélnek valamit. Nem tudom rendesen kivenni, de az Avril nevet tisztán kihallom. Szuper, mintha nem két méterre ülnék.. Lopva hátra sandítok, látom, hogy  csak ketten vannak. Daniel és valamilyen férfi, aki háttal van, nem tudom ki lehet. Miért jöttek vissza a stúdióba?
Daniel telefonál, feltehetőleg Ryan van a vonal másik végén. Annyira szuper, hogy ennyire összetartanak. Utána újra visszatér, kezét óvatosan a csuklóm köré teszi.
- Kurva hideg a kő, állj fel - utasít, mintha csak az apám lenne. Miért gondolja, hogy csak azért mert Ryan zenésztársa van joga bármihez is?
- Ne mond meg mit csináljak - vágom hozzá, próbálok kiszabadulni a szorításából, de nem megy, sokkal erősebb, felhúz.
- Gyere, hazaviszünk - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Biztosan nem - csattanok fel, kirántom magamat.
- Chad, gyere segíteni - kiáltja el magát Daniel, kissé mérgesen pillant újra rám.
Chad ráérősen jön le a lépcsőkön, kifejezéstelen arcát egy percre felém kapja.
- Meg kéne megszelídíteni ezt a vadócot - röhög fel egy kicsit, majd amikor újra el akarnék menni, elkapja a csuklómat.  - Nem akar hazamenni, rakjuk be a kocsiba - fejével a Roadrunner Records előtt parkoló autó felé int.
Chad közöttünk váltogatja a tekintetét, nem akarom, hogy ő is ellenem legyen. Ha ketten lefognak egészen biztosan vissza kell mennem Ryan házába. Kizárt, hogy találkozzak vele. Felejtős.
- Nem érünk el semmit, ha rákényszerítjük - rántja meg a vállát.
Ledöbbenve tanulmányozom, minden erőmmel igyekszem rájönni miért mondja ezt. Daniel nem meglepődik, csak felháborodottan sóhajt egyet.
- Ne kezd - rázza a fejét. - Ő nem Te!
- De lehetne - válaszol komolyan.
Daniel és Chad farkasszemet néznek, próbálom felfogni a közöttük lejátszódó néma beszédet, de képtelen vagyok, lemaradtam. Csendesen méregetem őket, várom vajon ki nyer. Aztán Daniel végül kifújja a levegőt, és elereszt. Tudom, hogy elmenekülhetnék, de már nem akarok.
- Oké, de te vállalod a felelősséget.
- Nem gond - biztosítja róla.
- Chad elvisz - mondja nekem, előveszi a telefonát, kikeresi Ryan-t a telefonjából, azt hiszem tájékoztatni fogja a történtekről. Int egyet, majd a kocsijához megy.
Én eközben csak állok, kisírt szemekkel, jéghideg végtagokkal, kócos kék hajjal.
- Hova visz? - kiáltok utána, de már nem válaszol. Zavartan fordulok Chad felé, magyarázatot várok.
- Feltéve ha nem akarsz visszamenni Ryan-hez nálam aludhatsz - jelenti be.
Lesokkolva figyelem, nem értem meg. Egyik pillanatban a pokolba kíván most meg felajánlja, hogy nála maradhassak? Mégis mi a franc van vele?
Egyedül egy bólintásra futja. Ügyetlenül megtörlöm a szememet, csak akkor jövök rá ez mekkora hiba volt, mikor Chad arcán egy apró mosoly jelenik meg. Nincs arra időm, hogy megállapítsam gúnyos-e, de talán jobb is így.
- Ott parkolok - mutat egy fekete Range Rover felé.
Ismét csak bólintanék, de a fogaim összekoccannak, csak most tudatosul bennem igazán mennyire fázok. Elindulunk, Chad leveszi a bőrkabátját, és rám teríti.
- Nem kell - rázom meg a fejemet.
Nem bunkó stílusban mondom, sokkal inkább nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Nem bírom, ha valaki azt mondja szép vagyok, ha valaki segíteni próbál, bókol vagy sokáig néz. Iszonyúan zavarba hoz, utálom.
Nem veszi vissza, és a helyzet, hogy én sem veszem le. Ahhoz túl hideg van.
Odaérünk a kocsihoz, gyorsan bepattanok az anyós ülésre, már szinte szétfagyok. Elindítja a motort, kitolat, és elindulunk.
Hogy ne legyen csönd bekapcsolja a rádiót, éppen Skillet-től megy az Awake and alive. Imádom a számot, de ennek semmi jelét sem mutatom, fejemet szimplán az üvegnek döntöm, és hallgatom. Figyelem Calgary fényeit, varázslatosak.
Iszonyúan elfáradtam, egyre nagyobbakat pislogok, és bármennyire is próbálok ébren maradni szép lassan elálmosodom, aztán elalszom. Lehet azért, mert a sírás kikészíti az embert, lehet, mert a sok futás nem épp pihentető dolog, de azt hiszem az is közrejátszik benne, hogy a kabátnak Chad-illata van, ami megnyugtat...

4. fejezet - Turnézni megyünk, baba

Drága Olvasóim!

Meghoztam a következő részt, remélem nem fogok vele csalódást okozni, és tetszeni fog! Szeretném megköszönni azoknak, akiknek mindig írnak! Talán nektek ez nem is nagy szám, de higgyétek el, hogy nálam boldogabb bloggerina nincsen! Rengeteget jelent, amiért itt vagytok, és elmondjátok a véleményeteket. Féltem tőle, hogy ezt a történetet senki sem fogja olvasni, de Ti annyira édesek és támogatóak vagytok, köszönöm!
Sajnálom, ez most egy kicsit rövidre sikerült, legközelebb hosszabb lesz, ígérem!:)

Ezermillió puszi, Azy

________________________________________________________________

július 28. 22:57

Trying not to love you
Annyira különös, hogy egy embernek mennyi oldala lehet. Persze mindenki más, de szerintem az alapvető tulajdonságokkal a legtöbben rendelkeznek. Chad is... Amint fellép a színpadra, és meglátja a közönséget, akaratlan mosoly kúszik fel arcára. Boldoggá teszi, amiért szeretik. Fantasztikus érzés lehet, ha feltétel nélkül elfogadnak. Csupán azért, mert a zenéddel inspirálod és támogatod őket... 
Tiszta szívéből énekel, egy kicsit sem játssza meg magát. Vidám, nevet, viccelődik. Ezek szerint a "régi" énje ritkán jön elő, de a színpadon mindig. Lehet azért, mert már otthonosan mozog rajta. 
A koncert utolsó dala a Trying not to love you, amit a közönség velük együtt skandál, csak úgy, mint az eddigi számokat. A Nickelback még egyszer megköszön mindent, és elmondja, mennyire fantasztikus közönség voltak. Daniel jó fejségének ékes bizonyítékaként egy pár dobverőt dobál szét a rajongók között. Az emberek egymást nyomorgatva próbálnak megkaparintani egyet, a szerencséseknek sikerül is. Daniel vigyorogva integet, miközben oldal le jön a lépcsőn a többiek után.
- Szuperek voltatok - ugrok Ryan nyakába, de gyorsan húzódok el, mikor megérzem rajta az izzadságot. Oké, ez totálisan az én hibám, hogyan gondolhattam, hogy semmi nyomot nem hagy egy ilyen eszméletlen koncert rajta. - Fúj!
- Vigyázz, nehogy rád is ragadjon! - hülyéskedik jó kedvűen, és mielőtt elmenekülhetnék, hátulról megragad, és jól belém keni magát. Kissé felemelkedek a földről, a lábammal kapálózva igyekszem kiszabadulni. Eközben mindketten megállíthatatlanul nevetünk.
- Büdös, izzadt Törpilla lettél - röhög, aztán végre elereszt.
- Kapd be! - mutatom neki elegánsan a középső ujjamat.
És hogy mi a legjobb Ryan-ben? Hogy erre nem szúrósan néz rám, nem kér számon, hogy miképpen merészelek szemtelenkedni vele. Egyszerűen visszamutat, mintha nem a nagybátyám, hanem csak a haverom lenne.
Mike jól szórakozva indul el az öltözők felé, magával rángatja Ryan-t is, míg Daniel a barátnője szájában kutatva búcsúzkodik el tőle, hiszen a nő valamiért halaszthatatlan dolog miatt nem tudja megvárni, míg elkészülnek, mennie kell. Daniel ezután egy szimpla ordítás után megvárattatja magát a többiekkel. Vigyorogva nézek utánuk, remélem azért hamar elkészülnek, kicsit fáradt vagyok már ehhez. Az emberek körülöttem csak úgy sürögnek-forognak, hozzák le a színpadról a hangszereket, a takarítók már felmosóval a kezükben ácsorognak, hogy végre elvégezhessék a dolgukat.
Kicsit útban vagyok, így úgy döntök félreállok. Egy lendülettel fordulnék meg, amikor beleütközök valakibe. És kibe másba, mint Chad-be! Azt hiszem a sors egyenesen utál. A nála lévő Jack Daniel's kicsúszik a keze közül, egyenesen a földre zuhan, ahol hangos csattanással törik szét az üveg. Az hagyján, hogy a földön az egész szétfolyik, de még ránk is jut.
- Mi a szart csinálsz? - ordít rám, idegesen méreget.
- Én is ugyanezt kérdezem - válaszolok reflexből. Dühösen meredek a bakancsomra, ami valószínűleg perceken belül már ragadni fog. - Nézd meg!
- Gratulálok, sikerült elbasznod az ünneplésünket - vigyorodik el gúnyosan.
- Ki a franc kérte, hogy kússz mögém? - tágulnak ki a szemeim, hihetetlen, amit csinál. Mintha az én hibám lenne.
- Erre jöttem el, az út közepén állsz!
- Oh, bocsáss meg, nagy Chad Kroeger, hogy itt merek lenni! - vágom hozzá szarkasztikusan, miközben összecsapom a kezeimet.
- Jó lesz, ha már hazamész!
- Pedig nem fogok, képzeld! Ryan házában maradok! - üvöltöm a képébe, tulajdonképpen gőzöm sincs miért. Csak remélhetem, hogy így fog történni.
-  Haha, azt megnézem - röhög fel. - Csak ha még nem tudnád, a jövő héten turnézni megyünk, baba!
Lesokkolva meredek meg, még azon sem húzom fel magamat, hogy babának hívott. Sokkal jobban érdekel, hogy turnézni mennek! Mégis hogy a fenébe nem hallottam erről?
- Tessék? - nyögöm döbbenten, a tervem kártyavárként omlik össze.
- Jól hallottad! - ismétli meg, nem jön rá, hogy ez mennyire rossz hír számomra. Nem jön rá, mert nem tudja, hogy megszöktem otthonról. Semmiképpen nem mehetek vissza!
Chad még mindig dühösen kerül ki, komor arccal indul meg az öltözők felé. Útközben szól egy takarítónak, hogy legyen szíves felmosni, miután "az a kék rémálom" kiöntötte a piát.
Ajkamba harapva sütöm le a szemeimet, fogalmam sincs mi tévő lehetnék, ha Ryan elhagyja Calgary-t. Egész biztosan nem fogják engedni, hogy velük menjek, ez totálisan abszurd! Mégis, mi lenne jobb fejlődési lehetőség számomra, mint egy igazi turnét végigkísérni? Lenne esélyem elmondani és bizonyítani Ryan-nek, hogy a zene az életem. Segítene elindítani a karrierem...
A sírás szélén állok, idegesen túrok bele kék hajamba, megperdülök tengelyem körül, sietős léptekkel indulok el a mosdókhoz. A pólómat bámulva lököm be az ajtót, majd egyszerűen a két szélét megfogva rántom le magamról. A tükör elé állok, rémült sikítás keretében döbbenek rá, hogy nem vagyok egyedül.
- Te jó ég - kapom magam elé a pólót, ügyetlenkedésemnek köszönhetően azonban még ki is esik a kezemből. - Basszus - morgom, gyorsan lehajolok érte.
- Ne is zavartasd magadat - nevet fel George. Hátat fordítok neki, minél hamarabb bele akarok bújni a felsőmbe. - Egyébként van tükör, semmit sem ér, hogy háttal állsz - röhög tovább, tetszik neki, amiért félmeztelen vagyok. Nekem kevésbé.
- Oh már, ne leskelődj - húzom magamra, de még így elég kínosan érzem magamat. Újra szembekerülök vele, szemrehányóan kérdezem meg: - Ez a női mosdó, mit keresel itt?
George pimaszul mosolyog, kéregbarna szemeit a piszoárokra emeli, ezzel jelezve nekem, hogy én vagyok rossz helyen.
- Ha te ilyenekbe is képes vagy pisilni...
- Basszus - ismétlem újra, arcom egy perc alatt lesz vörös. - Bocsi, nem lesz több ilyen... - szabadkozom.
- Felőlem nyugodtan meztelenkedhetsz kedvedre - kacsint rám.
- Vicces vagy - forgatom meg a szemeimet, inkább menekülőre fogom a dolgot.
Geogre gyorsan megmossa a kezét, és megelőz, kinyitja nekem az ajtót. Arcán kaján mosoly játszik, örülök, amiért ő ennyire jól szórakozik rajtam, ezzel szemben nekem életem egyik legkínosabb élménye volt az előbbi.
Mikor kimegyünk a zenekar egymással beszélgetve várakozik, már átöltöztetek. Fejüket felénk kapják, ki-ki más kifejezéssel az arcán fogadja, hogy George és én egy mosdóból jövünk ki. Ryan elképedt és csodálkozó, Daniel szokás szerint ebben is talál valami vicceset, mert fél másodperc után már amolyan "na, ez jó lesz" fejjel váltogatja köztünk és Ryan között a tekintetét. Mike értetlen, szerintem ő az egyetlen, aki nem érti félre, és sejti, hogy én csak egy fatális tévedés áldozata vagyok. Chad elkomorul, nem tudok mit leolvasni az arcáról.
- Oké, tudom, hogy ez magyarázatra szorul - sóhajtom fáradtan. - Csak véletlenül rossz helyre mentem, előfordul - rántom meg a vállamat.
- Akkor George arca miért olyan, mintha most élte volna át élete első orgazmusát? - röhög Daniel, nyers kérdése kiüti nálam a biztosítékot.
Tátott szájjal próbálok valamit mondani, segélykérően bámulok George-ra.
- Én nem csináltam semmit, esküszöm - teszi fel védekezően a kezét, azt hiszem leginkább Ryan előtt akarja magát tisztázni. Csak az a gond, hogy ebben a mondatban az én szó van kihangsúlyozva, ezért így hangzik: "Én nem csináltam semmit. Csak Avril."
- Hé - háborodok fel, de George ártatlan arccal mered rám, mintha nem tudná, miért vagyok mérges. Körbenézve megállapítom, hogy segítségre nem számíthatok, mindenki levonta a saját maga következtetését, úgysem tudok mit csinálni. - Higgyetek, amit akartok, én most kimosom a pólómat - legyintek idegesen, és berontok a női mosdóba.
Bent még hallom, ahogyan Daniel nevet, és Ryan hőbörög, valami olyasmit ígértet meg George-al, hogy nem ront meg, és hozzám se nyúl. Úgy tűnik eléggé gyorsan változik át jófej haverből aggodalmas nagybácsivá. Remek, mintha lenne rá oka!

- Nézd, értem én, hogy Judy most nincs itt, és szabadabbnak gondolod magad, de még mindig csak egy tini vagy - nyomja a szövegét Ryan, miközben leveszi a kabátját. Bár jócskán elmúlt éjfél, és ő egy egész koncertet végig gitározott, és helyenként énekelt, még van energiája kioktatni.
- Tudom, de nem csináltam semmit - ismétlem meg sokadszorra, de mintha meg se hallaná.
- Kék lett a hajad, George-al huncotkodsz a férfimosdóban... - magyarázza, kezével hadonászva.
- Huncotkodik a hóhér! - csattanok fel, feldúltan rúgom le magamról a cipőm.
- Nem lehet könnyű dolga anyádnak - nyögi fáradtan. - Holnap mikor mész? Vagy jön érted? - fordul felém.
- Ryan, már beszélni akartam veled erről - túrok zavartan a hajamba.
Érdeklődve néz rám, ami jelen esetben nem jön jól, csak még idegesebb leszek.
- Igen?
Most vagy soha.
- Veletek akarok menni a turnéra. 

3. fejezet - Törpilla

Drága Olvasók!


Nagyon nagyon nagyon, és még annál is jobban sajnálom, hogy a múlt héten nem érkezett rész. Lehet, lesz még ilyen, de mindent tőlem telhetőt megteszek! Remélem ez a fejezet azért tetszeni fog, és nem haragszotok rám nagyon!
Iszonyúan hálás vagyok, amiért ennyien írtok nekem ehhez a bloghoz, rettenetesen sokat jelent, hogy egy ilyesfajta történetre is vevők vagytok! Ezerszer köszönöm, komolyan hihetetlen kedves, amit tesztek!

Millió puszi, Azy

UI: Csatoltam ide egy képet, hogy körülbelül hogyan kell majd elképzelni Ryan házát!:)
________________________________________________________________

július 28. 09:41


Nem tudom nevessek-e vagy sírjak, mikor teljesen lesokkolva túrok bele vizes hajamba. A várt szőkés-rózsaszínes-zöldes helyett az egész kék! 
- Mi a franc - nyögöm ki kétségbeesetten. Megdöbbenve fogom két ujjam közé az egyik tincset, kikerekedett szemekkel bámulom.
- Te jó ég, sajnálom - kapja kezét a szája elé Maya. A sírás határán áll, nem gondolta volna, hogy el fogja rontani. - Nem így szerettem volna...
- Hát én se - rázom a fejemet még mindig sokkosan. Lopva a sötét bőrű lányra pillantok, tekintetünk találkozik. Látom rajta, mennyire lelkiismeret furdalása van. Ha most hisztit csapok, és valaki megneszeli, ki is rúghatják.
Maya elkapja a fejét, könnyes szemmel rogy le a kanapéra. Néhányan már furcsállóan néznek, így mosolyt varázsolok magamra, vizes hajamat gyorsan lófarokba kötve lépek elé.
- Ne sírj, legalább eredeti lett - nevetek fel kissé erőltetetten. - Majd megszokom, semmi gond - simítom meg óvatosan a kezét.
- Mást színt kevertem ki, teljesen összecseréltem mindent - rázza a fejét, hatalmas barna szemeimben bűntudat csillog. - Semmi szükség arra, hogy próbáld menteni a helyzetet.
Nagyot sóhajtok, fogalmam sincs miképpen tudnám jobb kedvre deríteni.
- Ez csak egy kis baki - nyugtatgatom, de mondanivalóm még engem se képes meggyőzni. Maya amolyan "ez most komoly" fejjel méreget. - Oké, rohadt nagy baki, de szeretem a spontán dolgokat - sóhajtom.
- Biztos nem akarsz megfojtani? - törli meg az arcát, reménykedve pislog. Talán huszonhárom éves lehet, nem csoda, ha megijesztette a gondolat, hogy esetleg pályát tévesztetett...
- Dehogyis - mosolygok rá kedvesen.
- Akkor valahogyan viszonozni fogom - bólint nagyokat. - Mit tehetek érted?
- Jaj, semmi nem kell - röhögök fel, teljesen abszurd ez a helyzet. Ám amikor Maya arca komoly marad, és nem nagyon akarja elfogadni ezt a lehetőséget, inkább feladom. - Mondjuk azzal, ha holnap körbevezetsz a városban, nem igazán ismerem ki magamat - rántom meg a vállamat.
- Mindent megmutatok, amit csak szeretnél. A legjobb boltokat, kajáldákat, látványosságokat... - ígérgeti.
- Azt megköszönném - vigyorodok el, de mielőtt még belelendülne visszakanyarítom a témát a hajamhoz. - Viszont akkor megszárítanád? - mutatok a fejemre.
- Persze, persze, ülj vissza - mosolyog halványan, még szipog párat, utána nekilát, hogy a kék hajamat utcaképes állapotba tegye.

Tartottam kicsit Ryan haragjától, de már nem volt otthon, hiába mondta azt. Nem nagyon hívtam fel, inkább a mai koncert előtt találkozunk. Hagyott egy cetlit a hűtőn, hogy mehetek velük, ha szeretnék, amennyiben hátulról akarom végignézni, és nem nyomorogni a közönség soriban. Ez azért fantasztikus, mert valószínűleg annyira el lesz foglalva, hogy nem lesz ideje a szokatlan kinézetű hajam miatt aggódni.
Hatalmasat ásítva jövök ki a fürdőből, élvezet egy annyira szép és tiszta szobában téblábolni, mint ami Ryan házában van. Azt hiszem ha rajta múlna már nem lenne ennyire igényes az egész, de a bejárónő három naponta jön, és kitakarít mindent.
Halkan dudorászok egy általam kreált dallamot, csodálattal pillantok körbe a vendégszobában, ahová ideiglenesen költöztem. Sötét színek dominálnak mindenhol, leginkább a fekete. Ettől függetlenül a falak fehérek, így egyáltalán nem tűnik úgy, mintha egy lyukban élne.
Széthúzom a függönyt, boldogan pillantok az udvarra, amit a gyönyörű nyári napsütés tesz varázslatosabbá. A ház a domboldalon helyezkedik el, eléggé jó kilátás nyílik az erkélyemről. Gyorsan papucsot húzok, felkapok egy köntöst, és kimegyek. Percekig csak bámulok, jó messzire, elgondolkozom azon, vajon anya mit szólna, ha most látna. Valószínűleg mérgesen ordítozva velem, amiért ellent mondok az akaratának.
Halk sóhajt eresztek meg, kicsit kedveszegetten sétálok vissza. Leguggolok a bőrönd elé, a ruháim között kezdek turkálni. A lehetséges darabokat oldalra dobálom, nehéz eldöntenem miben menjek ma. Legvégül egy miniszoknya mellett döntök, amihez az egyik kedvenc szakadtas harisnyámat választom. A felsőt illetően sok ideig nem jutok dűlőre, de aztán egy fekete, ujjatlan, szegecsekkel ellátott darabot húzok magamra.
- Ez nagyon fura - nézek bele a tükörbe. Annyira elüt a kék hajam az eddig megszokottól! Nem is tudom mennyi idő telhet el, míg magamat bámulom, de végül hátat fordítok, és inkább reggelizni megyek.
Az alsó emelet még inkább nagyobb, mint a felső, a legtágasabb helyiségek a nappali és a konyha. Keresek valami ehetőt, de mivel nem igazán van választásom, maradok a rántottánál. Gyorsan összedobom magamnak, és mire végzek már Maya hív is.
Azt beszéltük meg, hogy a fodrászat előtt találkozunk, annak a helyét biztosan megjegyeztem. Sietősen fogat mosok, kisminkelem magamat, átfésülöm a hajamat, felkapom a bakancsomat, és megyek is. A háznak eléggé sok becsuknivaló zárja van, így nem kevés idő megy el azzal, hogy a pótkulccsal szórakozom. Az út további részét rohanva teszem meg, de egy negyedóránál nem igazán kések többet.
- Sajnálom, még szoknom kell - túrok bele a hajamba idegesen, de Maya türelmesen mosolyog, egyáltalán nem neheztel rám. Hajában eléggé sok raszta tincs van, de ez csak különlegesebbé teszi. Apró gyöngyök vannak itt-ott, tollak, és még millió olyan dolog, amit nem tudok megmagyarázni. Arcát ezen kívül egy fonattal keresztezi, kicsit hasonlít egy tündérre.
- Marha jól nézel ki - tör ki belőlem őszintén, csodálattal nézek végig rajta.
- Jaj, köszönöm - mosolyodik el, elismerően mondja ugyanazt. - Te is, csak a hajad szokatlan!
- Még én se barátkoztam meg vele, de egyáltalán nem rossz - biztosítom. Bár be lehetett volna újra festeni, de nem akarom. Ha már egyszer ilyen lett, maradjon is meg. - Hova megyünk először?
Oké, a dolog úgy történik, hogy Maya már kész tervvel állt elő, mikor hova megyünk. Így meg se állunk, délutánig szinte lejárjuk a lábunkat. Járunk a Calgary Towel-nél, ami 191 méter magas. Az tériszonyomnak nem tesz túl jót, viszont a tetejéről egészen a Sziklás-hegységig is ellátunk, ami száz százalékig kárpótol. Maya mindenképpen el akart menni Kínai Kulturális Központba, viszont én nem rajongtam egy múzeum ötletéért. Ehelyett a nap többi részét bőven kitette az Állatkert, ami egyben botanikus kert és prehisztorikus bemutatópark is. Még így se tudtunk rendesen körbejárni, hiszen több, mint ezerkétszáz fajta állat van található benne! Éppen ezért megbeszéltük, hogy majd egy másik nap ugyanígy ellátogatunk, és befejezzük a városnézést is.
- Iszonyú finom ez a fagyi - állapítom meg jóízűen, miközben leeszek egy eper darabkát. Az Állatkert büféjében pihentünk le, mindketten alaposan elfáradtunk.
- Én a tölcsérért vagyok oda! - jegyzi meg Maya, majd rögtön ezután körbenézve elneveti magát. - Eléggé sokan bámulnak.
Követem a tekintetét, észreveszem, hogy teljesen igaza van. Rengetegen vonják össze a szemöldöküket furcsállva, valószínűleg nem tudják hova tenni a dolgot.
- Nem érdekel - rántom meg a vállamat. - Egy embernek csak addig fontosabb a kinézet, amíg nem ismeri a másikat.
- Tökéletesen egyetértek - nyeli le az utolsó falatot bólintva. - Mit mondtál mikor is kezdődik a koncert?
- Hát eredetileg nyolckor, de a Ryan-ék csak negyed tíz vele kezdenek - törlöm meg a kezemet, intek, hogy lassan induljunk meg kifele.
- Vicces, amiért Chad ilyen bunkó - rázza a fejét hitetlenül.
- Szerintem nem - nyögöm. Bár mindent elmeséltem neki, még nem igazán fejtette ki a véleményét. Mivel szereti a bandát, kíváncsi vagyok, miképpen látja a frontembert. - De mindig is ilyen, nem?
- Nem volt mindig ilyen  - magyarázza. - Vagyis...érted.
- Nem - röhögök fel, zavarodottan rugdosok magam előtt egy követ.
- Régen szerintem sokkal vidámabb meg kedvesebb volt - gesztikulál, hatalmas barna szemeit az útra szegezve mesél tovább. - Aztán az utóbbi években megváltozott. Nem tudni miért.
Aha, szóval oka is van, amiért ekkora parasztként viselkedett.
- De ez még nem változtat azon, hogy nem rajtam kéne levezetnie - védekezek.
- Hát Av, nem szereztél nála túl jó pontot - rántja meg a vállát tehetetlenül.
- Az biztos - nyugtázom morogva. - Mindegy még rágondolni sem akarok!
Elvégre minek gondoljak egy olyan valakire, aki az érzelmi boxzsákjának használt?

Vetek egy utolsó pillantást a tükörbe, elmerengek kislányos vonásaimon. Elképzelem magamat sokkal jobban kifestve. Idősebbnek néznék ki. Fogom a sminkjeimet, erősen kihúzom a szememet, használok tust, szemceruzát, szemhéjfestéket. Kicsit könnyebben megbirkózom az eredménnyel.
A mobilom csörgése szakít meg, Ryan neve szerepel a kijelzőn.
- Tíz perc múlva ott vagyunk érted, igyekezz, ne kelljen várnunk! - adja az utasítást köszönés nélkül.
- Már készen vagyok - nevetek fel, hamar elűzöm negatív gondolataimat.
- Na azért, ügyes - dicsér meg, majd egyszerűen csak bontja a vonalat. Szokásává vált.
A további tíz perc hamar eltelik, hiszen végig attól félek, mit fog szólni, ha meglátja a hajamat. Próbálok lélekben felkészülni a védőbeszédemre, viszont nem garantált, hogy hinni fog nekem.
Az zár kattan, a kilincs szépen kinyílik, majd Ryan lép be rajta. Mikor meglát nem tud mit reagálni, szó szerint a torkán akad a szó.
- Elment az eszed? - nyögi ki végül, hitetlenül bámul. Becsukja maga mögött az ajtót, száját tátva jön közelebb. Aggodalmasan süti le a szemeit, magát átkozva suttogja: - Anyád meg fog ölni, az biztos...
- Szerintem meg se lepődne - hazudom, próbálom menteni a menthetetlent.
- Mit tudnék kezdeni veled? - sóhajtja kis habozás után, játékosan borzolja össze a hajamat.
- Semmit - nevetek fel, élvezem, amiért valamennyire megértő.
Felkapom a kabátomat, a vállamra csapom a táskámat, és már mehetünk is. A ház előtt egy hatalmas autó áll, feltehetőleg benne a többiekkel. Ryan gyorsan bezár mindent, előre enged, de én még gyorsan megkeresem a telefonomat a táskámban. Az egy percnyi szívbaj után beszállok én is.
A hátsó részleg eléggé nagy, két üléssor van egymással szemben, így csak a hátsó rész hatszemélyes, nem beszélve az első háromról. - Sziasztok! - intek egyet tétován, furcsán érzem magamat.
Többen vannak, mint vártam volna. Egy sorban ül Daniel és a barátnője, míg a másikon Chad és Mike. Ryan benyomult előttem, lehuppant Daniel jobbjára, így egyetlen hely maradt. Az is Chad mellett.
- Te jó ég! - kiált fel röhögve Daniel, jót szórakozik a kékségemen. - Fasza!
- Nem szándékos volt - nyögöm, majd inkább leülök, becsapom magam mögött az ajtót, így a sofőr már gázt is ad. - Összekeverték a színeket.
- Egy élmény lesz megmagyarázni Judy-nak - vakarja meg a tarkóját Ryan.
- Szerintem jól áll - nevet rám Mike, úgy tűnik, rajtam kívül mindenki élvezi a helyzetet.
Chad eközben nem szól semmit, gúnyosan mosolyodik el egy pillanatra, aztán rám ragasztja azt a becenevet, amit egy élet alatt nem mosok le magamról:
- Törpilla...

2. fejezet - Hallgatás

Drága Olvasók!

Íme itt is lenne a második fejezet, amihez csatoltam egy dalt, remélem azért néhányan meghallgatjátok. Szerepe lesz a részben, de szeretném, ha tudnátok, hogy amit majd róla írok, teljesen igaz, a való életben is. 
Meg akarom köszönni, amiért már a kezdésénél támogattok, leírjátok a véleményeteket, szavakkal nem tudom kifejezni mennyire jól esik, amiért nem vagyok egyedül! Borzasztóan hálás vagyok mindenkinek, komolyan! 

Sok puszi, Azy
________________________________________________________________

július 27. 17:36

Too Bad
A szívem ütemtelenül dobog, ami csak megerősít benne, hogy talán egy picit meggondolatlanul cselekedtem. Nem Chad-től félek, csak hirtelen haragjától. Utálom, ha rám ordítanak vagy leszidnak, főleg, mikor nem érzem magamat hibásnak. Oké, rendben, nem volt a legszebb cselekedetem a földre vágni a nyomorult Les Paul gitárt, de akkor is... Nem lett baja.
Chad idegesen méreget, aztán végül a többiekre szegezi a tekintetét. 
- Ki hozta ezt ide? - mutat rám, miközben Mike, Ryan és Daniel arcát tanulmányozza. - És miért nyúlt a cuccomhoz? 
- Mi az, hogy "ezt"? - háborodok fel, ugyanolyan ellenszenvvel bámulom, mint az előbb ő engem. 
Szólásra nyitja a száját, de Ryan gyorsan közbelép. Kezeit felemelve áll közénk, halk sóhajjal adja tudtunkra, mennyire szívesen kerülte volna el ezt az incidenst. 
- Ő az unokahúgom, a holnapi koncert miatt jött el - magyarázza meg nyugodtan.
- Szuper, akkor minél hamarabb el is tűnhet - morogja Chad.
- Elég legyen! - kiált fel kicsit hangosabban a nagybátyám, türelmét elveszítve dörzsöli a halántékát. - Normálisak vagytok? Te mindjárt neki ugrasz, te pedig kis híján leállsz veszekedni egy tinédzserrel - mutat először rám, aztán Chad-re.
Kezd az egésztől olyan érzésem lenni, mintha rossz gyerekek lennénk, Ryan pedig az apuka, aki helyre tesz minket. Nagyon úgy fest, hogy ő a zenekar békítője, hiszen Daniel szinte mindenen nagyon jól szórakozik, Mike pedig inkább csendes néző.
Ezután egy szó sem hangzik el, én pedig végül dühösen kerülöm ki őket. Mikor Chad mellé érek szándékosan megyek neki, viszont azzal egyáltalán nem számolok, hogy én húzom a rövidebbet. Az izmos karja a vékony vállamhoz képest semmi, kis híján roppanok egyet. A stúdióban mindenki hangosan felnevet, kivéve engem és Chad-et.
- A negyvenöt kilóddal nem hiszem, hogy pont erőszakkal kéne elégtételt venni rajtam - vigyorodik el halványan. Elégedett, amiért erősebb, pff.
Dühödten távozok, idegesen vágódom le az irányító szobában. Villámokat szóró pillantással figyelem a nagybátyámat. A korábbi jókedv hamar elszállt, helyét felveszi egy komolyabb beszélgetés, de a hangszigetelés miatt nem hallom miről.
Színpadiasan sóhajtok, már alig várom, hogy végre megérkezzen George, elkezdjék venni a felvételeket, és alaposan is megfigyeljem, hogyan működik is egy ilyen. Szerencsére nem sokat kell várnom, egy egészen fiatal, rövid, tüsi hajú srác érkezik meg. Mosolyogva lép be, hátán a táskájával. Ha ő a hangmérnök vagy mi, akkor még a karrierje legelején járhat.
Először észre sem vesz, rögtön a fiúkhoz megy be, vált velük pár szót, bár szerintem már régen meg lett beszélve melyik dalon fognak dolgozni, illetve hogyan. Nevetnek, mutogat néhány dolgot, amit meg kell tenniük. Kérdőn néz a földön heverő gitárra, mire én pedig legszívesebben elbújnék a keverőpult mögött. Na, már csak ez kellett! Szépen sikerült bemutatkozom Calgary előtt!
Persze ezután rögtön felfigyel rám, furcsállva vonja össze a szemöldökét. Ezután Ryan szája mozog, valószínűleg megmagyarázza a jelenlétem. Tetézzék még a helyzetet, nem elég kínos így is...
Miután George otthagyja őket még néhány perc utasítás után, kijön. Már vigyorogva simít végig haján, elnéző tekintettel ül le mellém.
- Bocs, nem láttam, hogy valaki más is itt van - kényelmesedik el.
Vidám hangulatától én is rögtön feldobódom, az a fajta ember, aki puszta jelenlétével is képes jobb kedvre deríteni. Mellesleg pedig jól esik, amiért nem említi a gitáros-incidenst.
- Semmi gond - mosolygok rá, egészen szimpatikusnak tűnik.
- Avril, igaz? - vonja fel fél szemöldökét, szemében a csillogás segít elárulni, pontosan tudja a nevemet, minden bizonnyal Ryan jóvoltából.
- George, igaz? - utánozom jókedvűen.
- Teljes életnagyságban - nyújtja a kezét, kéregbarna íriszei az enyémbe fúródnak.
- Hát akkor üdv - fogadom el, finoman rázom meg.
- Szuper ez a kis ismerkedés fiatalok, de elkezdhetnénk? - nyílik ki hirtelen az ajtó, Mike kopasz feje búbja tűnik fel.
Észre se vettem, hogy miközben mi éppen csak pár szót váltottunk egymással, az egész zenekar minket bámul, közöttünk Ryan és Chad is. Nem is tudom melyik zavar a jobban.
Chad kérdőn felvonja a szemöldökét, látszólag hidegen hagyja, kivel nevetgélek, azt hiszem neki egyetlen kívánsága, hogy minél hamarabb eltűnjek a városból. Nem is tudom miképpen fogom megoldani az itt maradásomat, egy ilyen fantasztikus belépő után biztosan nem lesz könnyebb meggyőznöm őket, hogy nem okozok semmi gondot.
- Rendben, akkor álljatok be! - kéri őket George. Fején fülhallgató, mikrofonon keresztül adja az utasításokat.
Valószínűleg mindenki elfoglalja a kijelölt helyét, azonban én nem tudok másra figyelni, csupán Chad-re és mogorva arckifejezésére. Erősen markolja a mikrofont, mintha csak az élete múlna rajta. El sem mosolyodik, mégis türelmetlenül várja, hogy Daniel és Ryan még felnevessenek valamin. Úgy veszem észre, ő az egyetlen, aki már most teljesen komoly. Nyilván a rajongók is erre az arcára értették, hogy "hideg".
Fejemben akaratlanul rémlik fel a viselkedése, mikor a kijelentettem, én vágtam le a gitárját. Nem is tudom... Olyan, mintha két személyisége lenne. Egyrészt egy komoly, csendes, határozott valaki, akiből néha azonban előbújik egy laza, kicsit nagyképű, felvágott nyelvű ember. Fogalmam sincs melyik a valódi énje, de inkább az utóbbira tenném le a voksom. Valamiért csak egyszerűen nem igazán mutatja meg.
A hangok szép lassan belekúsznak a fülembe, az ismeretlen sorok egyszerre eljutnak a tudatomig, meghallom a dalt. Azt a dalt, ami nyilván többet jelent számukra, mint először képzelném. Már csak a mondanivalója is erről árulkodik. Olyan rosszez a címe. Egy családról szól, amiben az apa nem volt a gyerekek mellett, miközben felnőttek. Egy szétszakított családról.
Ha az elején még vidáman is kezdtek neki, a szám végére teljes csend telepszik a stúdióra. Senki sem szól, nem lenne mit. És talán ez pont így jó. Akkora hatást ért el, hogy én is képtelen lennék értelmes dolgot mondani. Vannak helyzetek, amikor a hallgatás sokkal több érzelmet képes magába foglalni, mint pár haszontalan, jelentéktelen szó.
Mike és Chad egymásra pillant, kissé fájdalmasan. Elismerő pillantás, keserű mosoly, elveszett arcok. És akkor leesik... Az ő apjukról szól.

- Igazam van, tényleg róla írták? - faggatom Ryan-t, miközben a fodrászszékben forgok.
A tegnapi stúdiózás után nem mertem rögtön rákérdezni a dologra, de ma már úgy érzem, nem nagyon feltűnő, ha hangot adok megérzésemnek. És hiába nem tűnik annak, a fodrászatnál ez pont tökéletes. A többiek nincsenek itt, és egy árva lelket nem érdekel miről beszélünk.
Ryan elégedetlenül nézegeti haját a tükörben, mindenáron vágatni szeretne a mai koncert előtt. Lehuppan, ideges pillantásokat intéz felém.
- Av, ez nem az én dolgom, ne kérdezgess róla - sóhajtja, türelmetlenül várja, míg a fodrásza, Jule megérkezik.
- Tudod, hogy tőle nem fogom megkérdezni - rázom meg egy kicsit a fejemet. Még akkor sem térnék rá egy ennyire kényes témára, ha jobban ismerném, és valamennyire szimpatizálnánk egymással, de így... Nem, semmi esély rá.
- Akkor sajnos nem tudod meg soha - rántja meg a vállát, erőltetetten vigyorog rám.
Mielőtt heves ellenkezésbe tudnék kezdeni, megérkezik a fekete hajú szépség, hogy hozzálásson Ryan roppant bonyolult hajának vágásához.
- A szokásosat? - nyomja a fejét a mosókagylóba, hogy jó alaposan megmossa a vágás előtt.
- Ha megtennéd - biccent, szemét lehunyva relaxál pár percig.
Hatalmasat sóhajtva fordulok el tőle, valószínűleg nem is fog beavatni. Tükörképemet meglátva kicsit elszomorodom, totálisan unalmasnak tűnök a szimpla szőke tincseimmel. Számat húzva ráncigálom egy tincsemet, ajkamba harapva sandítok oldalra, ahol Ryan még mindig pihen. Azt se bánnám, ha elaludna.
Feltűnés nélkül állok fel a forgós székből, halkan hagyom el a férfi-részelget. Izgatottan térek át a fodrászat másik oldalára.
Az ajtóban kicsit megrettenek a sok embertől. Mindenhol törölközőbe csavart fejű nők ülnek a két oldalt felállított tükrök előtt. Az egyszerű feketébe öltözött fodrászok közül vannak, akik seprűvel a kezükben takarítják össze a földre hullott tincseket. A legtöbbjük mégis egy pácienssel foglalkozik. Kedvesen beszélgetnek, néha még el is nevetik magukat. Talán egy fiatal lány van, akinek éppen nem akad dolga, a várakozóknak fenntartott kanapén olvasgat egy magazint.
Muszáj elmosolyodnom raszta haján, pontosan tudom, hogy szerencsém van. Egy olyan valaki kell, mint ő. Pontosan rá van szükségem.
És így történik, hogy tíz perccel később már ott ülök én is egy székben, miközben lelkesen magyarázok Mayának - mert így hívják - arról, mit is képzeltem el. Kis zöld itt, kevés rózsaszín ott és türkiz sem árt... A végéből vágjon, de ne keveset, és tépett legyen.
Ryan pontosan akkor érkezik meg, mikor a festés miatt egy fehér törölköző fed mindent. Természetesen már alapból mérges, amiért szólás nélkül léptem meg előle.
- Oké, bocsi, máskor ígérem nem hagylak ott - kezdem gyorsan, székemmel szórakozottan fordulok meg, hogy ne a tükörképéhez szóljak.
Csak megforgatja a szemeit, azt hiszem lassan már nem tud mit kezdeni velem. Ezért inkább óvatosan a hajamra mutat, furcsállva vonja össze szemöldökét.
- Milyen lesz?
Szívem szerint ódákat zengenék arról, milyen szuper, hogy színes tincsek fognak vegyülni benne. Mellesleg meg szeretném elkerülni a meglepődést, lehet, sokkal jobban fogja kezelni, ha fel tud készülni.
- Rózsaszín és zöld - rántom inkább csak meg lazán meg a vállamat, mintha semmiségről lenne szó. Mikor Ryan szeme elkerekedik, szemeimet lesütve vakarom meg homlokomat. - Hidd el, tök jó lesz!
- Ezt most komoly? - temeti arcát a tenyerébe, nem nagyon fogadja jól a dolgot. - Miért nem lehetett volna valami szolid?
Oké, a kérdés jogos lenne, de nem az én esetemben. Tudhatná, hogy szeretem a változásokat, és ha lehetőségem adódik rá, meg is teszem.
- Mert az nem én lennék! - küldök felé egy biztató mosolyt. - Majd meglátod, király lesz!
- Inkább nem nézem végig, ha nem gond - áll fel, kezével végigsimít a vállamon, bocsánatkérően indul el a kijárat felé. - Otthon találkozunk!
Fejemet rázva mosolygok utána, kicsit abszurd, hogy pont ő vár el tőlem "szolid" kinézetet, mikor annak idején az őrületbe kergette a nagyszüleimet a különböző stílusváltásokkal.
- Na, azt hiszem mostmár kész vagy - lép mögém Maya.
Feszülten figyelem, ahogyan lassan lehúzza a törölközőt, már alig várom, hogy végre meglássam magamat színes tincsekkel. Reménykedve várakozok, nehezen tudok nyugton maradni, túlságosan izgulok. Aztán amikor végleg elém tárul a hajam, szemem kikerekedik, kezemet szám elé kapva döbbenek le. Oké, ennyire nem akartam változtatni....
- Ez teljesen kék! 

1. fejezet - Mielőtt

Drága Olvasók!

Nagyon szeretném megköszönni, hogy már tízen fel is iratkoztatok, mindenféle tartalom nélkül. Ez iszonyatosan jól esik, hálás vagyok ! Íme, itt is lenne az első magyar Avril Lavigne-Chad Kroeger fanfiction része. Fogadjátok sok szeretettel, és jó olvasást! :)


Sok-sok puszi, Azy

                                                                                                                                

július 27. 15:51




Szőke hajamat a szél összeborzolja, a rakoncátlan tincsek minduntalan az arcomba hullanak. Megigazítom a sapkát a fejemen, majd a táskám pántját is, ami már eléggé szétnyomta a vállamat. Halk sóhaj szökik ki a számon, összehúzott szemmel pillantok bele a tűző napfénybe. Előhalászom a telefonomat szakadtas farmerrövidnadrágom zsebéből, keserűen állapítom meg, hogy sajnos már jócskán délután van, hiába szerettem volna minél korábban érkezni. Mély lélegzetet veszek, aztán végleg magam mögött hagyom a kételkedéseimet. Új városba érkeztem, és remélhetőleg innen már egyenes út fog vezetni a sikerhez.
Elégedett mosoly kúszik fel arcomra, amint felnézek az előttem tornyosuló épületekre, a színtiszta kék égre. Szerencsére a júliusi időjárás nem annyira hideg, bár még így is csak húsz fok lehet. Nem túl sikeres a szerelésem, az ujjatlan felsőnek köszönhetően gyenge libabőr jelenik meg rajtam. Végigsimítok karomon, majd úgy döntök inkább felöltözök. Keresek a parkhoz közeli padot, a sporttáskámat kihúzva keresek egy vékonyabb, fekete pulcsit. Magamra rángatom, hosszú, szőke hajamat kiszabadítom a műszál fogságából, laza mozdulattal dobom hátra. Tekintetem ezután fekete bakancsomra esik, aminek szokás szerint lóg a cipőfűzője. Azt hiszem ezzel a kinézettel csak még inkább ki fogom akasztani Ryan-t.
Farzsebemből elráncigálom a gyűrött térképemet, ami Calgary városát mutatja. Minden igyekezetemmel próbálom kihámozni belőle hol is élhet a  huszonkilenc éves nagybátyám. Meg akarom találni, ő az egyetlen reményem. Benne van a zeneiparban, csak tud segíteni! Hat éve tagja a Nickelback nevezetű zenekarnak, háttérvokálosnak és gitárosnak is szuper, a magam tizennyolc évével teljesen levett a lábamról. Már csak abban reménykedem, hogy rokonnak legalább ennyire jófej, és nem bánja, ha egy kicsit szeretnék tanulni tőle. Tavasszal leérettségiztem, most már teljes erőmmel a zenére koncentrálhatok.
Bátorságot gyűjtve elindulok a városba befelé, a reptérről idevezető út nem volt túlságosan egyszerű, a büdös buszon való utazást sem fogom a szívembe zárni. És ha jól sejtem, megint ugyanez fog rám várni. Hatalmasat sóhajtva emlékeztetem magamat, hogy tulajdonképpen az álmaimért jöttem ide, nem szabad ilyen könnyen feladni.
Merengésemből a telefonom hangja rángat ki, a képernyőn anya képe jelenik meg. Idegesen harapok az ajkamba, remegő ujjakkal utasítom el a hívást. Nyilvánvalóan megtalálta a hűtőn hagyott levelemet, és amiatt keres.
A szökésemet jól átgondoltam, és szándékosan hagytam ki belőle anyát Egy éve tervezgetem, hogy a sikeres érettségi gyanánt kapott pénzösszeget erre fordítom. Csak sajnos anya hiába akar támogatni, ebben nem akar. Nehezen fogadja el, hogy a saját utamat akarom járni, és a zene az egyetlen, ami érdekel...

Leugrom a busz lépcsőjéről, vágyakozva emelem kék szemeimet a hatalmas felhőkarcolóra aminek legalább negyven emeletesnek kell lennie. Ha minden igaz pontosan az előttem lévő épületben van Ryan és a banda többi tagja Mike, Chad és Daniel stúdiója.

- Menjünk - biztatom magamat, majd mély levegőt veszek.
A lábam mégsem mozdul, és pár járókelő immáron idegesen kerül ki, hiszen az út közepén ácsorgok. Csak ezért is meg kell indulnom. Széles lépcsők vezetnek fel, utána pár méter után már ott is van a bejárat. Elé érve kíváncsian bámulok be az ajtón, orromat a hideg üvegnek nyomva tekintgetek. Izgatottan nyitok be, el sem hiszem, hogy ideáig eljutottam. 
Az előtér tömve van, aktatáskás, öltönyös férfiak járkálnak fel-alá, kezükben Iphone-nal telefonálnak, míg a nők elegáns kis kosztümöket viselve tipegnek. A bejárattal szemben egy nagy információs pult van, mögötte világoskék egyenöltözetben az itt dolgozók. A két lift félpercenként érkezik és megy, nagy tömegek utaznak vele. 
Megrémiszt a sok ember, nem sok kell, hogy sikítva rohanjak el. Kezdem úgy érezni, rossz ötlet volt egyedül jönni. Feketére lakkozott körmeimet piszkálva állok gyorsan félre, mielőtt még valaki félrelökne. Teljesen kilógok, csoda, hogy az egyik biztonsági őr nem fog meg és cipel ki. 
Bakancsom magától indul meg, lassú, bizonytalan léptekkel haladok előre, majd a pultnál az egyik segítőkész fiatal lánytól kérek segítséget.
- Elnézést, a Nickelback stúdiójába szeretnék felmenni - közlöm, idegesen méricskélem a tágas belteret.
- Sajnálom, de nem engedhetlek fel csak így - csóválja meg a fejét, sajnálattal tekint rám.
- De az egyik tag a bácsikám - magyarázkodom. 
- Tényleg nem tehetek semmit - húzza a száját. - Ha szeretnéd várd meg, hátha szerencsével jársz - ajánlja a fekete bőrkanapék felé mutatva.
Kétségbeesetten méregetem a kényelmesnek tűnő bútorokat, amin nem kevesen foglalnak helyet. Semmi humorom akár órákat ott várakozni, miközben lehet meg se jelenik.
- Rendben, köszönöm - bólintok, majd elfordulva már tárcsázom is Ryan számát. Első hívásra fel sem veszi, viszont a következőnél már nem kell csalódnom. 
- Avril? Na mi az, mikorra megyek a reptérre? - kérdezi rögtön, hangjára automatikusan mosolyodom el. 
Igen, Ryan tud az érkezésemről, hiszen vele beszéltem már, az más dolog, hogy úgy tudja, csak pár napig fogok nála lakni. Az igazság az, hogy ő és anya rosszban vannak. Anya azt hiszi, azért mert Ryan rockzenész, már egyből őrült, és felelőtlen. Jó igaz, nem éppen a komolyságról híres, de attól függetlenül szerintem rosszul lett megítélve. Mindegy is, a lényeg ugyanaz. Ők ketten nem beszélnek egymással, így anya biztosan nem fecsegi el, mi is valódi szándékom.
- Nem kell, itt is vagyok a stúdiónál, csak éppen nem engednek fel - húzom el a számat, remélem, tud valami megoldást találni.
- Szólhattál volna... - dorgál le egy kissé, de aztán ismét vidáman folytatja: - Nézd, magyarázd meg az biztonsági őrnek a helyzetet, aztán elmondom a belépőkártyám számát - próbálkozik. 
- Keresek papírt és tollat - teszem félre a telefont, zsebemből kikutatom a térképet. A pulton hever pár kék 'Roadrunner Records'-os, így remélem senki sem veszi észre, hogy kölcsönlopok egyet. A térképet megfordítom, az üres oldalára kezdem lefirkantani a számokat. Mikor ezzel megvagyok, még kérdezek párat, hogy pontosan merre is menjek, majd szakítom a vonalat. 

A dolog kicsit nehezebben ment, mint gondoltam volna, nem nagyon akartak hinni nekem még a kártya számával se, így Ryan-nek telefonálnia kellett egyet, hogy ugyan már, engedjenek be. Nem mondom, hogy nem volt kínos. 

De szerencsére végre itt vagyok. Kettő darab nagy - na jó, hatalmas - részből áll. Egyrészt van maga a stúdió, ahol a felvételeket készítik, illetve az irányító szoba. Mindkettő igazán profinak néz ki, bevallom őszintén a keverőpulton egyetlen egy gombot sem ismerek fel. Azt hiszem igazán bajban lennék, ha nekem kellene a hangokat kevernem. Hát amúgy sem szándékoztam soha hangmérnök lenni, inkább maradok a szimpla éneklesnél.
A bizonyára rendesen szigetelt stúdióban ott áll Daniel dobfelszerelése, illetve Mike, Ryan és Chad gitárja is. Tekintetem nyomban megakad a kitűnő állapotban lévő, sötét Les Paul gitáron. Számat eltátva lépek kicsit közelebb, óvatosan érintem meg a fát, el sem hiszem, hogy ilyet láthatok. Az én ócska, telematricázott hangszeremhez képest ez lenyűgöző.
Lopva az órámra tekintek, örömmel állapítom meg, talán még van időm. Lassan leemelem a tartójáról, kezemben fel-le emelgetve határozom meg a súlyát. 
- Gyönyörű - suttogom elképedve.
Egyszerűen levágom magamat a földre, törökülésbe helyezkedve veszem magamhoz Chad gitárját, és játszani kezdek rajta. Az általam írt szám akkordjai először csak félénken, majd egyre erősebben hangzanak fel, és amikor már úgy érzem, teljesen ráéreztem, halkan énekelni kezdek. Szememet le sem veszem ujjaimról, amik ritmusosan pendítik meg a húrokat. A hozzám igazán közel álló soroknál akaratlan mosolyra húzom a számat. 
Teljesen elfeledkezem arról, hogy tulajdonképpen engedély nélkül használom más gitárját. Semmi másra nem koncentrálok, csak a zenére, ami szép lassan megtölti az elmémet, és végül teljesen átveszi fölöttem az irányítást.
- Hé, Avril! - nyit valaki hirtelen rám, én pedig összerezzenek. A dalnak vége szakad, mintha sose lett volna.
Szívverésem rögtön lenyugszik, mikor csak Ryan alakját látom. Az évek alatt nem sokat változott, szinte még ha mindig tizenéves lenne. Na jó, talán azzal a kivétellel, hogy férfiasabb lett. Arcát szokás szerint borosta keresztezi. Vékonyabb, barna szemei barátságosan csillognak, mosolya százwattos, és képes azt éreztetni velem még ennyi idő után is, hogy az ember képes örökké fiatal maradni.
- Ryan! - vigyorodok el, majd a gitárt egy könnyed mozdulattal a földre vágva rohamozom meg. Vékony karjaimat szorosan a nyaka köré fonom, szinte úgy kapaszkodom, mintha egy kismajom lennék.
- Megfojtasz! - nevet fel, de azért visszaölel. 
Az igazság az, hogy nem igazán hasonlítok anyára, mindig is jobban kijöttem Ryan-nel, hiszen rengeteg közös pontunk van. Kicsit olyan érzés, mintha a bátyám lenne. 
- Bocs - röhögök fel, még mindig levakarhatatlan vidámsággal az arcomon. 
Ekkor nézek a háta mögé, és veszem tudomásul, hogy szörnyen meglepő módon nem egyedül érkezett. Már ismerem Daniel-t és Mike-ot, hiszen korábbi látogatásaim alkalmával sikerült találkoznom velük. Egyedül Chad volt mindig elfoglalt, egyszer sem láttam, ahogyan most sincs itt. Sok mindent hallottam róla, meleget, hideget egyaránt. Valakik azt mondják szörnyen komoly és alig mosolyog, míg Ryan elmondása szerint csak meg kell ismerni, egyáltalán nem olyan elviselhetetlen.
- Jó újra látni - mosoly rám Mike.
- Téged is - viszonozom a gesztust, majd kicsit lazábban hozzáteszem: - Bár annyira rövid lett a hajad, hogy alig ismerek rád! 
Felnevet, de nem szól többet, ugyanis zsebében elégedetlenül csendül fel a telefonja, így egy elnéző tekintettel, és egy 'bocs' motyogással sarkon is fordul és kimegy. 
Daniel-t egy visszafogottabb módon köszöntöm, hiszen egyáltalán nem vagyunk közeli viszonyban, hiába töltöttünk sok időt együtt Ryan miatt. Így egy halovány mosoly után el is indul a dobok felé, csak hogy leellenőrizze milyen állapotban van. 
- Amint megérkezik George már kezdjük is a felvételeket - dörzsöli össze izgatottan a kezeit Ryan. - Av, te majd kintről nézheted, rendben? 
- Persze, tökéletes lesz - biztosítom róla, majd kicsit értetlenül felmérem a helyzetet.
Daniel már elfoglalta a helyét a dobok mögött, a telefonját nyomkodva beszélget valakivel, Mike még mindig kint telefonál, Ryan természetesen mellettem áll, de Chad sehol. Érdekel, merre lehet, de közel sem annyira, hogy meg is kérdezzek róla valakit. 
- Miért van a földön a Les Paul gitár? - szegezi nekem Mike a kérdést, amint visszaérkezik.
Kérdőn, mégsem szigorúan pillant felém, egyértelmű, hogy én hagytam ott.
- Én csak - kezdek magyarázkodni, de Daniel félbeszakít.
- Szerintem jobban jársz, ha visszateszed a helyére, mielőtt... - A dolog úgy történik, hogy Daniel sem tudja befejezni. A mielőtt fél másodperc alatt eltűnik, és helyette késő lesz. 
Zavarodottan ráncolom a szemöldökömet, keresem az okát, miért marad függőben az a mondat. Tekintetem rátalál az ajtóban álló személyre. Szőkésbarna haja össze-kuszálva meredezik felfele, komoly arckifejezése egyszerre ijeszt meg és taszít. Izmos karjait összefonja maga előtt, szemöldökét felvonva mered a földre dobott gitárra. Aztán szépen lassan felemeli, kék íriszeit az enyémbe fúrja.
És ekkor több dolog történik egyszerre. Daniel visszafogott vigyorgása halk nevetésbe torkollik, úgy tűnik élvezi a helyzetet. Mike inkább hitetlenül mered rám, amolyan sajnálkozó pillantásokkal jutalmaz, míg Ryan érdeklődve figyel, várva, hátha közbe kellene lépni. A különös ebben az, hogy a reakcióik hamarabb érkeznek, mint hogy Chad bármit is tett volna. Ezek szerint nekik a feszült hallgatása is jelent valamit.
Óvatosan a földön hagyott gitárra nézek, próbálom megérteni miért olyan nagy ügy. Elvégre csak nem a helyére tettem vissza, nem lett semmi baja. Éppen ezért félelem nélkül bámulok vissza Chad-re, kicsit kihúzom magamat, türelmesen várom, mit lép.
- Hozzányúltál a gitáromhoz? - kérdezi lassan és tagoltan, megtévesztő nyugodtsággal.
Olyan, mint egy csendesen ketyegő bomba, ami a bármelyik percben felrobbanhat.
Körülbelül három másodpercem van kinyögni valamit, mielőtt tényleg felidegesítem. Viszont két választásom. Pofátlan módon rögtön beismerem, hogy én voltam, vagy egyből egy bocsánatkéréssel kezdek. Ha az első mellett döntök, valószínűleg elásom magamat a hátralévő időkre nézve, és nehezebb lesz meggyőznöm Ryan-t, hadd maradjak vele.
Három.
De képtelen lennék úgy kimondani, mennyire sajnálom a dolgot, mikor nem igaz.
Kettő.
Nem is tettem semmi rosszat.
Egy.
- Igen.

Kezdés

Sziasztok! 

Örömmel kezdem el a "Let me go", vagy ha úgy tetszik "Engedj el!" c. blogomat, aminek két főszereplője Avril Lavigne és Chad Kroeger lesz. Mindketten kanadai zenészek, Avril pop-rock előadó, míg Chad a Nickelback nevezetű rockbanda frontembere, énekese. A való életben egy párt alkotnak, nyáron össze is házasodtak, ezért gondoltam, hogy jó lenne megírni a történetüket, ami sok helyen el fog térni a valóságtól, de ugyanúgy lesznek benne valós elemek. Remélem örömmel fogadjátok majd! :) 
Az első rész jövő hét szerdán fog érkezni! 

Millió puszi, Azy